Sword Art Online: 1. kötet 22. fejezet
22. fejezet[edit]
A harc több, mint egy órán át tartott.
Úgy éreztem, mintha egy örökkévalóság telt volna el a végéig. Mikor a vezér szörny hatalmas teste darabokra esett, senkinek sem maradt ereje az éljenzésre. Mindenki a földre rogyott, volt, aki ülve maradt az obszidián padlón, volt, aki elfeküdt rajta, mindenki szabálytalanul lélegezett.
- Vége...?
- Ja... vége...
Miután ezt megbeszéltük, úgy éreztem, hogy a „kapocs” köztem és Asuna közt szintén elmúlt. Fáradtság öntötte el a testem és a padlóra térdeltem. Asunával egymásnak vetett háttal ültünk. Úgy éreztük, hogy egy ideig mozdulni se bírunk.
Mindketten éltünk - de ez se tudott jobb kedvre deríteni. Túl sokan haltak meg. Az első három után a halál zord hangja folyamatosan felhangzott, ahogy az emberek szertefoszlottak. A hatodik után kényszerítenem kellett magamat, hogy ne számoljam tovább.
- Hányan haltak meg? - kérdezte ziháló hangon Klein. A balomon ült, mellette Agil széttárt kézzel és lábbal feküdt a földön, és ő is ide nézett.
Intettem a jobb kezemmel, hogy megnyissam a térképet és megszámoltam rajta a zöld pontokat. Majd kivontam az eredményt az induláskori létszámból.
- Tizennégy halott.
Én is alig hittem el, pedig én számoltam össze. Mindannyian magas szintű, jó képességekkel bíró harcosok voltak, akik számtalan csatában szerezték a tapasztalataikat. Még így is, hogy nem tudtunk menekülni, vagy azonnal gyógyulni, ha a túlélésre fektetjük harcmodorunk, akkor nem vesztünk túl sok embert - legalábbis ezt gondoltuk, de...
- Lehetetlen... - Agil hangjában nyoma se volt a szokásos erőnek. A nyomasztó hír sötét fellegként borult a túlélőkre.
Még csak a háromnegyedénél járunk, még 25 szint vissza van. Bár több ezer játékos van, csak néhány száz veszi komolyan, és harcol a szintek megtisztításáért. Ha minden szinten ennyien elesnek, mint most, akkor valószínűleg csak egy ember fog szembenézni az utolsó vezérrel. Ha tényleg így lesz, akkor az utolsó ember aki talpon marad, az minden bizonnyal ő lesz...
A terem egy távolabbi része felé tekintettem. Majdnem mindenki földön volt, csak egy vörös ruhás alak állt továbbra is egyenesen. Heathcliff.
Rajta is nyomot hagyott a harc. Ahogy ránéztem, megjelent a kurzora és az életereje, így megállapíthattam, hogy ő is bekapott pár sérülést. Végig egyedül blokkolta a csontkaszát, amit Asunával ketten is alig bírtunk. Cseppet se csodálkoznánk azon, hogy ha az életerejétől függetlenül ő is összeesne a kimerültségtől.
De a leghalványabb jele sem látszott a fáradságnak nyugodt alakján. Nehéz elhinni, hogy ilyen szívós lenne, mintha egy harcoló gép lenne...
Tompa volt az agyam a fáradtságtól, csak bámultam tovább Heathcliff arcát. Higgadt volt a legenda arckifejezése. Csendben nézte az üldögélő KoB harcosokat és a többi játékost. A tekintete meleg volt és könyörülettel teli... mintha...
Mintha egy jól bezárt ketrecben játszadozó tucatnyi fehér egeret figyelne.
Borzongás futott végig testemen.
Az elmém hirtelen kitisztult. A testem lehűlt, az ujjaimból kiindulva végül elért az agyamig. Furcsa előérzetem támadt. Egy lehetetlen gondolat fészkelte be magát az elmémbe, mint egy mag, és gyanú nőtt ki belőle.
Heathcliff tekintete, a nyugodt, nem vigaszt árasztott sebesült bajtársai felé. Nem a mi szintünkön állt. A könyörülete valahonnan a magasból sugárzott le ránk... egy isten tekintete...
Az embertelen reakcióidejére gondoltam, amit a párbajunk alatt produkált. Messze túlmutatott egy emberi lény sebességén. Nem, rosszul mondtam; messze túlmutatott a SAO játékosokra vonatkozó korlátain.
Adjuk hozzá ehhez a szokásait; ő a legerősebb klán vezére, mégse adott egyetlen parancsot se, csak hátradőlve figyelte, ahogy a többiek intézik az ügyeiket. Talán mégsem azért, mert bízik az embereiben... hanem mert talán vissza kell fognia magát, mert olyanokat is tud, amit egyszerű játékos nem!
Őt nem köti gúzsba ennek a gyilkos játéknak a szabályai. De nem NPC. Kizárt, hogy egy program képes lenne erre könyörülettel teli tekintetre.
Ha nem NPC és nem egyszerű játékos, akkor csak egy lehetőség maradt. De hogy az ördögbe tudnék meggyőződni róla? Nincs rá mód... egyetlen egy sincs...
Nem, mégis van egy. Egy olyan mód, amit csak itt és csak most tudok kipróbálni.
Heathcliff életerejére néztem. Sokat vesztett a nehéz küzdelem alatt. De nem érte el az 50 százalékot. Alig, éppen hogy, de a kék zónában maradt.
Senki se látta, hogy akár egyetlen egyszer is a sárga zónába került volna az életereje. Olyan elsöprő védelme van, amihez foghatót senki se látott.
A párbajunk alatt megváltozott az arckifejezése, mikor az életereje megközelítette az ötven százalékot. Talán félt, hogy eléri a sárga zónát.
Talán... Valószínűleg...
Lassan megmarkoltam a kardomat. Apró mozdulatokkal hátrahúztam a jobb lábamat. Hátrahajlítottam a derekam, lassan helyezkedtem. Heathcliff nem vett észre semmit. Fáradt embereire szegezte tekintetét.
Ha tévedek, akkor bűnözőnek fognak tartani és könyörtelenül megbüntetnek.
Ha ez lesz... Bocsáss meg...
Asunára néztem, aki mellettem ült. Felemelte a fejét és találkozott a tekintetünk.
- Kirito-kun? - Meglepettség ült ki az arcára, a szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Ebben a pillanatban elrúgtam magamat a földről.
Heathcliff és köztem tíz méter volt. Teljes sebességgel száguldottam felé, a testem szinte súrolta a talajt és már ott is voltam. Ferdén felfelé vágtam a karddal. Az alapszintű egykezes kardképesség, a „Dühös Tüske” volt. Ez egy gyenge képesség, akkor sem öli meg Heathcliff-et, ha kritikus találat éri. De ha jó a tippem...
A penge balról tört előre, fényes kék vonalat hagyva maga mögött. Heathcliff meglepően gyorsan reagált, és döbbenet jelent meg az arcán. Azonnal felemelte a pajzsát, hogy védekezzen.
Jó párszor láttam már ezt a mozdulatot párbajunk közben, és tisztán emlékeztem rá. A kardom fénycsíkká olvadt, menet közben irányt változtatott és súrolta a pajzs szélét miközben a mellkasa felé száguldott.
Mielőtt beleállhatott volna, a kard egy láthatatlan falba ütközött. Erőteljes ütés rázta meg a kezem. Lila fényszikrák pattantak és egy ugyanolyan színű üzenet - egy rendszerüzenet - jelent meg köztünk.
[Elpusztíthatatlan Tárgy] Ilyen státusz nem jár egy olyan gyenge lénynek, mint nekünk, játékosoknak. Amitől Heathcliff félt a párbajunk alatt, hogy lelepleződik mindenki előtt az istenszerű védelmezője.
- Kirito-kun, mit csi... - Asuna, aki meglepetten felkiáltott a hirtelen támadásom miatt, félbe hagyta kérdését és odafagyott, ahol állt, mikor meglátta az üzenetet. Én, Heathcliff, Klein és a többi játékos körülöttünk szintén megdermedt. A rendszerüzenet lassan eltűnt.
Leeresztettem a kardomat és hátraugrottam, növelve a távolságot köztem és Heathcliff közt. Asuna előrelépett párat, és megállt mellettem.
- Halhatatlanság, amit a rendszer biztosít... hogy lehet ez... klán vezér?
Heathcliff nem válaszolt még azután sem hogy hallotta Asuna kérdését. Szigorú tekintettel nézett rám. Két karddal a kezemben szólásra nyitottam a szám:
- Ez az igazság, ami a legenda mögött áll. Az életerejét védi a rendszer, és bármi is történjék, nem engedi, hogy a sárga zónába essen. A halhatatlan státusz... nem számítva az NPC-ket, csak egy rendszer adminisztrátor rendelkezik ilyennel. De ennek a játéknak nincs egyetlen adminisztrátora se, kivéve talán egyetlen személyt... - itt megálltam és az ég felé emeltem a tekintetem. - Mióta beléptem ebbe a világba, midig is érdekelt, vajon honnan figyel minket és irányítja ezt a világot. De megfeledkeztem a legegyszerűbb válaszról, amit még egy kisgyerek is tud.
Egyenesen a vörös paladinra néztem, és folytattam:
- „Nincs annál unalmasabb, mint azt nézni, ahogy mások játszanak.” Nem igaz? … Kayaba Akihiko?
Feszült csend terült el, mintha mindenki megfagyott volna.
Heathcliff érzelemmentesen nézett rám. A körülöttünk lévő játékosoknak egyetlen izma sem mozdult. Nem, pontosítok: nem tudtak megmozdulni.
Asuna előre lépett. A szeme nem tükrözött semmilyen érzelmet, mintha feneketlen, sötét kútba vezetne. Kinyitotta a száját és száraz, alig hallható hangon megszólalt:
- Vezér... ez... igaz?
Heathcliff nem törődött a kérdésével. Helyette kissé oldalra billentette a fejét, és feltett egy kérdést nekem:
- Érdekelne, hogyan jöttél rá?
- Először akkor gondoltam arra, hogy valami nem stimmel, mikor párbajoztunk. Az utolsó mozdulatod elképesztően gyors volt.
- Gondoltam. Akkor egy hatalmas hibát követtem el. Sarokba szorítottál a gyorsaságoddal, így végén a rendszer segítségét használtam - Heathcliff bólintott, majd az arca végre más kifejezést öltött; keserű mosoly jelent meg rajta.
- Eredetileg azt terveztem, hogy elérjük a 95. szintet mielőtt ez kiderül.
A mosolya tekintélyt parancsolóvá változott, ahogy végignézett a játékosokon. Majd, a vörös paladin magabiztosan kijelentette:
- Igen. Én vagyok Kayaba Akihiko. Egyben én vagyok a legfelső szinten rátok váró vezér is.
Éreztem, ahogy Asuna meginog mellettem. Érte nyúltam a jobb kezemmel, hogy támaszt nyújtsak neki, de a tekintetemet nem fordítottam el.
- Elég kifordult humorod van. Gondolj bele, a legerősebb játékos hirtelen a legnagyobb ellenségünké változik.
- Nem gondolod, hogy ez egy érdekes végkifejlet volna? Azt gondoltam, hogy ez a hír megrázza egész Aincrad-ot, de nem gondoltam volna, hogy a játék három negyedénél kiderül. Tudtam, hogy te vagy ennek a játéknak a legkiszámíthatatlanabb tényezője, de nem képzeltem, hogy ilyen is lakozik benned.
A játék készítője és tízezer játékos elméjének börtönőre, Kayaba Akihiko úgy mosolygott, hogy arra még mindig emlékszem, és vállat vont. Kayaba arckifejezése most teljesen más volt, mint Heathcliffé, a Paladiné. De az az erős, acélos jelenlét valahogy hasonlított ahhoz az arctalan avatárhoz, ami két éve ereszkedett le közénk.
Kayaba keserű mosollyal folytatta:
- Úgy terveztem te leszel az, aki ki áll ellenem a végén. A tíz egyedi képesség közül a „Dupla Kard” képesség annak a játékosnak jut, akinek a leggyorsabb a reakcióideje, aki képes eljátszani a hős szerepét a végső vezér ellen, függetlenül attól, hogy győz, vagy veszít. De te olyan erőt mutattál nekem, ami felülmúlta a várakozásaimat. Nos... Gondolom ezek a váratlan fordulatok adják az online RPG-k esszenciáját...
Ekkor az egyik megdöbbent játékos lassan felállt. Egyike volt a KoB vezetőinek. Látszólag rideg szeme most megtelt gyötrelemmel.
- Te... Te... Hogy merted kihasználni a hűségünket, a reményeinket... és... és... bemocskolni őket!
Felemelte hatalmas alabárdját, és egy kiáltással támadásba lendült. Időnk se volt, hogy megpróbáljuk megállítani. Csak figyeltük, hogy Kayaba felé vág...
De Kayaba egy lépéssel előrébb járt. Meglegyintette balját és gyorsan állított valamit a megjelenő ablakban, mire a férfi megdermedt a levegőben, és hangos zajt csapva a földre esett. Zöld vonal villogott az életcsíkja körül jelezve a bénulást. Azonban Kayaba nem állt meg itt, keze folyamatosan mozgott.
- Ah... Kirito-kun!
Megfordulva láttam, hogy Asuna a földön térdel, de nem csak ő, hanem Kayabán és rajtam kívül mindenki a földön nyöszörgött kényelmetlen testtartásban.
Kardjaimat eltéve letérdeltem Asuna mellé, hogy megtartsam a testét, és megfogjam a kezét. Majd visszanéztem Kayabára.
- Most mit fog csinálni? Megöl mindenkit, hogy elrejtse az igazat?
- Természetesen nem. Nem csinálnék ilyen oktalan dolgot - a vörös ruhás férfi fejét rázva mosolygott. - De mivel idáig fajultak a dolgok, nincs más választásom. Előre megyek és várok rátok a Skarlát Jáde Palotában a legfelső szinten. Sajnálom, hogy el kell hagynom a KoB-ot, és a frontharcosokat, akiket körültekintően képeztem, hogy meg tudjanak küzdeni a kilencvenes szintek erőteljes szörnyeivel. Hiszem, hogy van elég erőtök, hogy eljussatok a legfelső szintre. De előtte...
Kayaba hirtelen megállt a beszédében, és elsöprő erővel teli tekintetét rám irányította. Majd finoman az obszidián padlóhoz koppintotta kardját. Éles, tiszta, fémes hang zengte be a termet.
- Kirito, mivel rájöttél kilétemre, ezért teszek neked egy ajánlatot: itt és most kiállhatsz ellenem egy egy-az-egy elleni párbajra. Természetesen kikapcsolom a halhatatlan státuszomat. Ha legyőzöl, a játék azonnal véget ér, és a játékosok ki tudnak lépni. Mit szólsz?
Amint meghallotta, Asuna fészkelődni kezdett a karjaimban, kétségbeesetten próbálta megmozdítani bénult testét és megrázta a fejét.
-Kirito-kun, ne! Így próbál megszabadulni tőled. Most... most meg kell hátrálnod!
Az ösztöneim is ezt súgták. Ez a fickó a játék adminisztrátora, aki bele tud avatkozni a rendszerbe. Még ha azt is állítja, hogy tisztességes küzdelem lesz, akkor sem tudhatom, hogy nem piszkál-e bele a rendszerbe. Az lenne a legjobb döntés, ha most visszavonulnánk és fellépnénk ellene a többiekkel.
De...
Mit mondott az az alak? Ő emelte fel a KoB-ot? Hogy biztosan elérjük őt?
- Milyen szemét... - csúszott ki a számon.
Ez a fickó zárta be tízezer ember elméjét a saját maga alkotta világba, ahol már négyezret megölt elektromágneses hullámokkal. Végignézte, hogy úgy ugrálnak az emberek, ahogy ő fütyül. Biztosan ez a legnagyobb öröm egy játékmesternek.
Asuna múltjára gondoltam, amit elmesélt nekem a 22. szinten. Emlékszem a könnyeire, amiket engem szorongatva ejtett. Ez az ember kreálta ezt a világot a saját maga szórakoztatására és ő sebezte meg Asuna szívét annyira, hogy már nagyon vérzik. Most nem hátrálhatok meg.
- Rendben. Rendezzük le ezt - bólintottam.
- Kirito-kun!
Asuna felsírt, ráirányítottam a tekintetem a kezeim közt fekvő alakjára. Fájdalom hasított a szívembe, mintha átszúrták volna, de sikerült mosolyt erőltetnem az arcomra.
- Bocsáss meg. De most nem futhatok el...
Asuna válaszra nyitotta a száját, de félúton feladta és megpróbálta a legjobb mosolyát adni. Egyetlen könnycsepp csurgott le az arcán.
- Nem akarod... feláldozni magad, ugye?
- Persze. Én fogok győzni. Győzök és véget vetek ennek a világnak.
- Rendben. Bízok benned.
Még ha vesztek is és meghalok, neked élned kell - ezt szerettem volna mondani, de nem tudtam kipréselni magamból. Helyette csak megszorítottam Asuna kezét.
Elengedtem, és lefektettem Asuna testét az obszidián padlóra, majd felálltam. Lassan közeledtem Kayaba felé, aki csendben figyelt minket, és hangosan előhúztam mindkét kardot.
- Kirito! Állj!
- Kirito!
A hangok felé fordítottam tekintetem, és láttam, hogy Agil és Klein kiáltott rám, és közben próbáltak felállni. Először Agilra néztem és enyhén bólintottam neki.
- Agil, köszönöm, hogy segítetted a harcos játékosokat. Tudtam, hogy a pénzed nagy részét az alsóbb szinteken lévő játékosok megsegítésére költötted.
Rámosolyogtam a hatalmas srácra, akinek tágra nyílt a szeme, majd tovább siklott a tekintetem.
A katana harcos, egy szimpla bandana-kendővel és szőrös ábrázattal, füstölgött a padlón fekve, mintha keresné a szavakat.
Belenéztem azokba a mély szemekbe, és nagyot sóhajtottam. Most képtelen voltam irányítani akadozó hangom, pedig erősen próbáltam.
- Klein. Akkor… Nagyon sajnálom, hogy akkor ott hagytalak. Mindig is bántam.
Amint rekedt hangomon végigmondtam ezt a rövid sort, valami megcsillant régi barátom szeme sarkában, és könnyek gurultak le az arcán, egyik a másik után.
A könnyek folytak a szeméből, Klein erőlködött, hogy fel tudjon állni, és közben hangosan kiabált:
- Te… Te szemét! Kirito! Ne merj bocsánatok kérni! Ne most! Nem bocsájtok meg neked! Amíg meg nem hívsz egy ebédre a valóságban, addig biztosan nem bocsájtok meg neked!!
Bólintottam felé, ő még folytatni akarta a kiabálást.
- Oké, ígérem. Találkozunk a másik oldalon.
Jobb kezemet feltartottam és kinyújtott hüvelykujjal intettem felé.
Végül, a lány felé fordultam, aki erőt adott nekem, hogy kimondjam ezeket a szavakat, amik már két éve mélyen belém vésődtek.
Néztem a mosolygó Asunát, az arcán csillogtak a könnyei…
Bocsánatkérést mondtam neki magamban és megfordultam. Kayabára néztem, aki fölényes arccal állt ott, és szólásra nyitottam a szám:
- Bocs, lenne egy kérésem.
- Mi lenne az?
- Nem szándékozok veszteni, de ha mégis meghalnék, tennél róla, hogy Asuna ne követhessen el öngyilkosságot, még ha csak egy rövid ideig is?
Kayaba meglepetten felvonta az egyik szemöldökét, de higgadtan bólintott a kérésemre.
- Oké, beállítom, hogy ne hagyhassa el Salemburg-ot.
- Kirito-kun, nem!! Nem teheted ezt!! – kiáltotta Asuna mögöttem. De nem néztem vissza. Hátracsúsztattam a jobb lábamat, előrevittem a bal kardomat, és lejjebb eresztettem a jobbat, beálltam.
Kayaba egy ablakon dolgozott, és ugyanarra a szintre hozta az életerőnket. Éppen hogy a vörös zóna előtt, ahol egyetlen erős ütés eldönti a csatát.
Ezután megjelent a feje fölött egy [Átváltás elpusztítható tárgyra] rendszerüzenet. Kayaba bezárta az ablakot, kihúzta a földből a kardját, és felemelte pajzsa mögött.
Az elmém tiszta és nyugodt volt. Gondolatok, mint „bocsáss meg, Asuna” eltűntek, ahogy a harci ösztönöm borotvaélessé vált.
Őszintén nem tudom, mekkora esélyem van a győzelemre. Ha csak a kardképességeket nézzük, akkor a múltkori párbaj alapján semmivel se jobb nálam. De csak akkor, ha nem használja a „kisegítő lehetőségét”, amikor csak ő tud mozogni én meg teljesen megfagyok.
Minden Kayaba ígéretén múlik. Az alapján mit mondott, csak a „Szent Kard” erejével tervez legyőzni. Ha ez a helyzet, akkor az egyetlen esélyem a túlélésre az, ha az előtt győzöm le, mielőtt használná a speciális képességeit.
A levegő szikrázott körülöttünk, mintha feltöltené a belőlünk kiáradó gyilkos vágy. Ez már nem párbaj volt, ez már halálig tartó küzdelemmé vált. Igen, meg foglak…
- Ölni! – kiáltottam éles hangon.
Amint közelebb értem vízszintesen lendítettem meg a jobb kardomat. Kayaba könnyedén blokkolta a pajzsával. Szikrák pattantak és egy pillanatra megvilágította az arcunkat.
Olyan volt mintha a fémes csengés jelezte volna a harcunk kezdetét; fegyvereink nyaktörő sebességre gyorsultak és uralták a köztünk lévő teret.
Ez a harc volt a legerősebb, mégis a legemberibb küzdelem, amiben valaha részt vettem. Mindketten láttuk már a másik képességeit. Végül is ő tervezte a „Dupla Kard” képességet, így könnyen átlátott bármilyen szokásos kombináción. Ezért tudta blokkolni az összes támadásomat a legutóbbi párbajunk alatt.
Nem bízhattam a rendszer biztosította mozdulatokban, csak a saját képességeimre és ösztöneimre hagyatkozhattam. Természetesen így nem tudtam használni a rendszer segítségét, de még mindig gyorsan mozogtak a karjaim, köszönhetően az élesebb érzékszerveimnek. Még az utóképeket is láttam, úgy nézett ki így a harc, mintha egy tucat különböző kard lenne a kezemben. De…
Kayaba lenyűgöző pontossággal hárította a csapásaimat. Azonnal támadott, ha akár a legkisebb rést is hagytam. Nem látszott, hogy változna a helyzet. Heathcliff szemeire koncentráltam, próbálva kiolvasni belőle az ellenfelem gondolatainak vagy reakcióinak legalább egy parányi részét. Ebből az sült ki, hogy gyakran pillantottunk a másikra.
De Kayaba/Heathcliff borostyánszínű szemei hidegnek és sivárnak látszottak. Nyoma sem volt benne emberi érzelmeknek, mint legutóbb.
Hirtelen a hideg szaladt végig a hátamon.
Az ellenfelem olyan alak, aki könyörtelenül végzett majd 4000 emberrel. Normális ember képes lenne ilyesmire? A 4000 halál, a 4000 lélek pusztulásának súlya, ilyen teher alatt is tökéletesen nyugodt… nem is ember ez, hanem szörnyeteg.
- Ááááááá! – kiáltottam, hogy elhessegessem a félelem tüskéit az elmémből. Még tovább gyorsítottam a mozdulataimon és számtalan csapás záporozott rá másodpercenként. De Kayaba arckifejezése nem változott. Az összes támadásomat blokkolta a hosszú kardjával és pajzsával, mindezt olyan sebességgel, hogy a szem képtelen követni.
Játszadozik velem!?
A félelmem idegességgé változott. Lehetséges lenne, hogy Kayaba csak azért nem támad, mert bármikor véget vethetne ennek, amikor csak akarja és biztos benne, hogy túlélné azt is, ha közvetlenül eltalálnám?
A gyanú elöntötte az elmém. Még csak nem is volt szüksége a kisegítő lehetőségre.
- A fenébe!
Akkor most hogy is van ez?
Változtattam a támadásaim mintáján, és aktiváltam az „Elsötétülés”-t, a Dupla Kard legerősebb képességét. Mint a korona tüskéi, a kardjaim 27 folyamatos támadást küldtek Kayaba felé.
De…Kayaba már várta, hogy használjam az egyik rendszer biztosította képességet. Az arcán a párbaj kezdete óta most először megjelent egy kifejezés. Ez teljesen ellentéte volt annak, amit legutóbb láttam rajta, olyan mosolya volt, mint aki biztos a győzelmében.
Rájöttem, hogy hibát követtem el, amint elindítottam, a támadást. Ezekben a mozdulatokban rábíztam magam a rendszerre, ahelyett, hogy magamra hagyatkoztam volna. De már nem tudtam megállítani a képességet, és amikor a támadás véget ér, egy rövid szünetre leszek kárhoztatva. Végül is Kayaba átlátott minden vágásomon, az elsőtől az utolsóig.
Ahogy néztem, hogy Kayaba vakító sebességgel lendíti pajzsát, pontosan tudva, hogy melyik csapás hova fog érkezni, hárította a kardjaimat, magamban motyogtam.
Bocsáss meg…Asuna…legalább te…maradj életben…
A 27. támadás is szikrázva akadt fenn a pajzson. Majd egy éles csikorgás kíséretében a balkezemben lévő kard eltört.
- Nos, itt a búcsú ideje, Kirito-kun.
Kayaba magasra emelte a kardját, amíg én mozdulatlanul álltam. Mélyvörös fény ragyogott a penge körül. A vérvörös kard megindult felém…
Ebben a pillanatban erős vibráló hang hatolt fejembe.
Megvédelek Kirito-kun!!
Egy személy sziluettje állt be hihetetlen sebességgel Kayaba vörös kardja és közém. A hosszú, mogyoróbarna haj a szemem előtt táncolt a szélben.
Asuna, hogy!?
Előttem állt annak ellenére, hogy mozdulni se tudhatott volna a bénítás miatt. Bátran, egyenes derékkal állt és széttárta karjait.
Kayaba arcára kiült a sokk, de már senki sem tudta megállítani a támadását. Minden úgy mozgott, mintha lassított felvétel lenne, ahogy a hosszú kard végig vágott Asuna vállától mellkasáig, mielőtt megállt.
Kinyújtottam két kezemet Asuna felé, mikor hátra tántorodott. Hang nélkül csuklott össze. Ahogy tekintete találkozott az enyémmel, gyenge mosolyt küldött felém. Az élet csíkja eltűnt.
Az idő megállt.
A napsütés. A rét. A lágy szellő. A kissé hideg időjárás.
Fenn ültünk a hegyen és néztünk le a tóra. A vízen megcsillant a lemenő nap arany vörös fénye.
A susogó levelek zenéje. A fészkekbe visszatérő madarak éneke.
Finoman fogta a kezemet, fejét a vállamon pihentette.
A felhők elúsznak. A csillagok egyenként megjelennek, pislognak az éjszakai égbolton. Néztük, ahogy a világ színei apránként megváltoznak.
Végül megszólalt:
- Elfárdtam. Pihenhetek kicsit az öledben?
Mosolyogva válaszoltam.
- Hát persze! Pihenj nyugodtan.
A karjaimban Asuna most is úgy mosolygott, mint akkor. Szemei megteltek végtelen szeretettel, ugyanakkor a régi idők súlya és melegsége teljesen eltűnt.
Asuna teste, aranyfényben apránként eltűnt. A fény egy része máris halványodni kezdett.
- Ez most csak vicc, ugye…Asuna…ez…ez…csak…
Motyogtam remegő hangon. A közönyös fény egyre erősebb és erősebb lett, majd…
Egy könnycsepp gurult le Asuna szeméből és megcsillant, mielőtt eltűnt volna. Ajkai lassan mozogtak, mintha még próbálna valamit mondani.
Sajnálom.
Ég veled!
Teste lebegni kezdett. Karjaimban a vakító fény számos levegőben úszó tollá robbant szét.
Nyoma sem maradt a testének.
Csendesen kiáltottam és kétségbe esetten próbáltam összegyűjteni a karjaimban az eltűnő fényt, de az aranytollak felrepültek az égbe, mintha a szél ragadná el őket, ahol elhalványodtak és eltűntek. Ugyanúgy, ahogy ő is eltűnt.
Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Nem történhetett meg. Egyszerűen nem. Csak…
Úgy térdeltem a földön, mintha összecsuklottam volna. Az utolsó toll a tenyerembe szállt és ott tűnt el.
| 21. fejezet | Főoldal | 23. fejezet |
