Mahouka Koukou no Rettousei:1. kötet 2. fejezet

2. fejezet

A középiskolai életének második reggelére ébredt, eléggé átlagos nap volt.

Még ha el is kellet kezdenie középiskolába járni, ez még nem azt jelentette, hogy a Föld másképp forogna.

Felszínesen megmosta az arcát – mivel később alaposan is megmossa – és felvette a szokásos ruháját.

Majd lement a földszintre az étkezőbe, és megpillantotta, ahogy Miyuki nekikezd a reggeli készítésének.

„’Reggelt, Miyuki. Elég korai vagy ma.”

Még kora hajnal volt, és semmi jele nem mutatkozott a tavaszi napnak.

Még túl korán volt, hogy iskolába menjenek. Az első óra reggel 8-kor kezdődött és durván 30 percbe telt, hogy eljussanak az iskolába, szóval az ideális időpont, hogy elhagyják a házat fél nyolc volt. Reggeli elkészítése, étkezés, eltakarítás… Ha figyelembe vesszük az ezekhez szükséges időt, még mindig több, mint egy órájuk marad.

„Jó reggelt, Onii-sama… Kérlek, szolgáld ki magad.”

„Köszönöm.”

Odanyújtott neki egy pohár friss gyümölcslevet.

A hála őszinte szavai után kiürítette a poharat egy szuszra, majd visszaadta Miyuki kinyújtott kezeibe. – Miyuki tökéletesen ismerte Tatsuya légzési ütemét.

Pontosan abban a pillanatban, mikor azt akarta mondani a húgának, aki újra a konyhaasztallal szemben állt, hogy „Elmegyek.”, Miyuki kezei megálltak és megfordult.

„Onii-sama, tulajdonképpen azt terveztem, hogy ma veled megyek…”

Ezt mondva felemelt egy szendvicsekkel teli kosarat. Úgy tűnik pontosabb lenne azt mondani, hogy „befejezte a reggeli készítését”, mint hogy „nekikezdett a reggeli készítésének”.

„Nincs ellenemre, de… az egyenruhádban fogsz jönni?”

Kérdezte, miközben a kötény mögötti iskolai egyenruhát nézte, éles ellentéte a melegítő felsőnek, amit ő viselt.

„Még nem mondtam el senseinek, hogy felvettek… és nem kísérhetlek el többé téged az edzéseidre, Onii-sama.”

Ez volt Miyuki válasza.

Az ok, amiért ilyen korán reggel az iskolai egyenruháját viselte, hogy megmutassa neki a középiskolás kinézetét.

„Értettem. Miyuki, nem mintha szükséges lenne, hogy véghez vidd ugyanazt a reggeli edzést, mint én, de a Mester valószínűleg boldog lesz, hogy láthat.

…Bár remélem nem rendez ámokfutást amiatt, mert túlzottan boldog.”

„Ha ez történik, akkor Onii-sama, kérlek védj meg engem.”

A kishúga édes kacsintása mosolyt csalt Tatsuya arcára.

◊ ◊ ◊

A hajnal enyhén hűvös, frissítő levegőjén egy fiatal lány siklott fel a dombra a görkorcsolyáján, a hosszú haja és szoknyája lobogott a szélben.

Anélkül, hogy előre hajtaná magát felfele süvített a lankás de hosszú domboldalon, mintha a gravitáció nem is létezne.

A sebessége valószínűleg elérte a 60 km/h-t.

Tatsuya lépést tartott mellette.

Bár ő futott minden egyes lépése elérte a 10 métert.

Viszont ő nem tűnt olyan pihentnek, mint Miyuki.

„Talán lelassítsak egy kicsit?”

„Nem, akkor nem számítana edzésnek.”

Kérdezte Miyuki, miközben megperdült és hátrafele siklott egy lábon, amire Tatsuya anélkül válaszolt, hogy kizökkent volna a légzési üteméből, a nyilvánvaló fáradsága ellenére.

Egyikőjüknek sem volt semmilyen meghajtó berendezés beépítve a cipőjébe.

Szükségtelen megemlíteni, hogy ez a sebesség mágia következménye volt.

Amit Miyuki használt egy mágia volt, ami csökkentette a gravitáció miatti gyorsulását és egy mágiát, ami megengedte a testének, hogy kövesse az út lejtését és a célállomása felé haladjon.

Amit Tatsuya használt egy olyan mágia volt, ami felerősíti mind a gyorsulási, mind a sebességet csökkentő erőket, amikor elrugaszkodik a talajtól, és egy mágiát, ami elnyomja a felfelé irányuló mozgását annak érdekében, hogy megakadályozza azt, hogy túl magasra ugorjon.

Mindketten mozgási és gyorsulási varázsigék egyszerű kombinációját alkalmazták. Az egyszerűségnek köszönhetően nem csak Miyuki, hanem még Tatsuya is, aki csak másodkurzusos diákként nyert felvételt, képes volt fenntartani az állandó megidézést.

Egy ilyen helyzetben nem lehet megmondani, hogy melyik mágia, az amelyiket Miyuki alkalmazott, aki görkorcsolyát viselt, vagy az amelyiket Tatsuya használt, aki a saját lábain futott, volt nehezebb.

Első pillantásra a görkorcsolya lecsökkenti a mozgás által okozott megterhelést, és úgy tűnik, hogy ez semmi megerőltetést nem okoz Miyuki számára, de hogy nem használta a saját lábát, az azt jelentette, hogy a saját mozgásvektorát teljes mértékben mágiával kell az irányítása alatt tartani.

Másrészről Tatsuya meg tudja határozni a mozgásának irányát a lábaival.

Tatsuya, aki minden lépéssel folyamatosan újra aktiválta a varázslatot és Miyuki, nem ereszthette el az irányítást a varázslata felett, fej-fej mellett haladtak.

Kettőjük edzése teljesen más természetű volt.

◊ ◊ ◊

A célállomásuk – azzal a sebességgel, amivel haladtak – 10 percre volt a házuktól egy enyhén emelkedő domb tetején.

Ha egy szóval kellene leírni, az a szó a „Templom”.

Habár az emberek, akik itt gyűltek össze egyáltalán nem hasonlítanak a „papokra”, „szerzetesekre”, még a „novíciusokra” sem.

Ha eléggé merészek vagyunk, hogy egy megfelelő címkét ragasszunk rájuk, akkor a „mértékletesség gyakorlói” vagy a „katonapapok” sokkal találóbb lenne.

Lányok, különösen a fiatalabbak felé irányuló rideg légkörben, akiket annyira megrémiszt, hogy nem mernek a közelbe menni, Miyuki besuhant a görkorcsolyáján egy pillanatnyi habozás nélkül. Míg ez a cselekedet egyáltalán nem vallott a rendszerint udvarias Miyukira, de a főnök állandóan azt mondogatta neki, hogy „Rendben van.”, egészen addig a pontig, hogy már irritálta, szóval ő csak eltekintett a formaságoktól.

Hogy Tatsuya mit csinált ez idő alatt, ő nem tudott lépést tartani; nem, nem ez volt a helyzet, tulajdonképpen erőszakos fogadtatásban részesült, ahogy áthaladt a templom kapuján.

Amikor valaki először kezd el járni a templomba egyszerre csak egy személlyel küzd meg, de most már körülbelül húsz közép vagy alacsonyabb szintű tanítvány támadt egyszerre Tatsuyára – nem egymás után – egy szokásos dologgá vált.

„Miyuki-kun! Rég nem láttalak.”

Hirtelen egy vidám hang szólította meg a templom főépülete előtti udvaron álló Miyukit, onnan, ahol nem láthatta, aki erre megfordult és aggódó tekintettel a bátyjára nézett, akit egy embertömeg vett körbe.

„Sensei… kérlek, ne rejtsd el a jelenléted és ne settenkedj mögém; már mindenhol kerestünk...”

Az extra éberség ellenére újra és újra megtörténik ugyanez, egészen addig a pontig, hogy ez már nem megdöbbenést, hanem felesleges időpazarlást okozott Miyukinak.

„Azt mondani nekem, hogy ne settenkedjek, Miyuki-kun, elég nehéz utasításokat adsz.

Én egy „shinobi” vagyok. Settenkedés az, amit csinálok.”

A szerzetesek fekete övét viselve, simára borotvált fejjel, egyáltalán nem tűnt nem oda illőnek, de a kornak sem adta semmilyen látszatát.

Az egyetlen jelző, amit igazán használni lehetett az a „távoli” és még ha szerzetesi ruhát is viselt, lehetetlen volt elhinni, hogy az.

„Manapság nincs olyan foglalkozás, hogy nindzsa. Bárcsak korrigálnád ezt a viselkedésed mihelyst csak lehetséges.”

Még ahogy Miyuki komolyan tiltakozott,

„Csett, csett, csett, ne tévesszen meg, hogy nindzsáknak neveznek minket; mi teljesen legitim „shinobik” vagyunk. Ez egy tradíció, nem egy foglalkozás.”

Válaszolt, miközben az újával fenyegette. – Összességében elég goromba volt.

„Tiszteljük a legitimitásodat. Szóval kérlek, állj le a titokzatossággal. Sensei miért olyan…”

Komolytalan, akarta mondani, de feladta. Eléggé értelmetlen volt, már megtanulta mostanra.

Ez a szerzetest utánzó – nos, tulajdonképpen megvan neki egy valódi szerzetes összes képesítése – Kokonoe Yakumo, önmagát „shinobinak” tulajdonítja.

Vagy szabadabban „ninjutsu használónak”.

Pont ahogy bizonygatta, ő egy kém, aki már csak a kimagasló fizikai képességgel meghúzza a határokat, s az ősi mágia módjait tanítja.

Akkoriban, mikor a mágia a tudomány látóterébe került, de még a nyilvánosság elől eltitkolták, és fikciónak tartották, felfedezték, hogy az olyan ismeretek, mint például a ninjutsu valamilyen módon nem csak a középkori harcművészetek egy formája, hanem a mágiáé is, s eszerint lett besorolva.

Mégis inkább, mint fikció, közelebb van, ha úgy gondolunk rá, mint egy titokzatos „művészetre”.

Természetesen, mint más mágikus rendszereknél a legenda nem mondja el a teljes igazságot.

Az átváltozás a történetmondók ninjutsujában valójában csak gyors sebességű mozgások és illúzió.

Nem csak a ninjutsu, de a mágia összes tradicionális formája ilyen trükkökre alapoz, és az olyan dolgokat, mint az átváltozást, alakváltást, és alkímiát a modern mágia sok területén lehetetlennek tekintik.

Kokonoe Yakumo, akit Miyuki senseinek, Tatsuya mesternek hív, egyike azoknak, akik az ilyen tradicionális shinobi mágia ismereteit továbbadják.

Habár félretéve a papi viseletét (amiről üvöltött a hamisság), a megjelenése és a lakhelye ellenére, nem számít, hogy honnan nézzük hiányzott belőle a –

„Ez az Első Középiskola egyenruhája?”

„Igen, tegnap volt az évnyitó.”

„Látom, látom. Hümm, csinos.”

„…Tudtam, hogy ma kezded az iskolát…”

„Ennek a zöld egyenruhának, rendezett és tiszta, van valami rejtett bája.”

„…”

„Majdnem olyan, mint egy virágbimbó, mely nyílni kezd, egy hajtás, mely sarjadni kezd.

Ah igen… moe, ez igazán moe! Hümpf?”

Az erősen emelkedő izgalom hatására Miyuki lassan hátrálni kezdett, ekkor Yakumo hirtelen megfordult, miközben a bal karját a feje fölé emelte.

Csatt, egy kéz csapásának hangja.

„Mester, megijeszti Miyukit; kérem, nyugodjon le egy kicsit.”

„…Nem rossz, Tatsuya-kun. Mögém kerültél, hah.”

Míg megállította Tatsuya jobb kezét a baljával, lecsapott a jobbal.

Nyolcast formált a kezével, amit Tatsuya megragadott az öklével, amint az oldalához közelített.

Ahogy Yakumo könnyedén előrebukfencezett, Tatsuya fejének hátsó részét megcélozva egy rúgással, Tatsuya fürgén megfordult és kivédte.

A kettőjük közötti távolság összeszűkült.

Egy sóhajtást lehetett hallani a nézőktől.

Valahogy kettőjüket tömeg kezdte körbevenni.

Yakumo és Tatsuya újra ütést mértek egymásra.

Nem csak Miyuki szorította össze a kezeit aggodalmában.

◊ ◊ ◊

Amióta Tatsuya alsó-középiskolás, első éves diák lett, vagy pontosabban októbertől, ilyen fajta káosz minden reggel bekövetkezik és befejeződik, mielőtt viszonylagos nyugalom borítaná be az udvart. A tanítványok visszatértek a saját feladatukhoz, az egyedüleik, akik a főépület előtt maradtak, azok a testvérek, Tatsuya és Miyuki, Yakumoval együtt.

„Sensei, tessék. Onii-sama is szeretne?”

„Ooh, Miyuki-kun, köszönöm.”

„…Kérem, várjon egy kicsit.”

A még mindig izzadó Yakumo mosolyogva egy kézzel elvette Miyukitól a csészét és a törülközőt, míg Tatsuya kapkodta a levegőt és szétterült a földön, felemelte a kezét elismerésében, mielőtt felhúzta volna magát.

„Onii-sama, jól vagy…?”

Ahogy Tatsuya feltápászkodott, Miyuki aggódó arccal letérdelt mellé, anélkül, hogy ügyet vetett volna a ruhájára és elkezdte megtörölni őt a kezében lévő törülközővel.

„Jah, jól vagyok.”

Egyikőjük se vette észre a meleg arckifejezést Yakumo arcán, ahogy Tatsuya elvette a törülközőt Miyukitól és egy kis szünet után összegyűjtötte az erejét és felugrott.

„Sajnálom, miattam bekoszolódott a szoknyád.”

Tatsuya dzsekije természetesen szintén piszkos volt, de Miyukinak nem kellet erre rámutatnia.

„Ez semmiség.”

Miyuki válaszul elmosolyodott és ahelyett hogy leporolta volna a ruháját, elővett egy vékony mobilterminált. A készülék elejét majdnem teljesen az erő visszacsatoló panel alkotta, ahova számokat kezdett el beütni.

Miyuki egyfajta általános mobil CAD-ot tartott a kezében. A legnépszerűbb forma a karkötő volt, mivel a mobil elejtésének kockázata jelentős volt. Miyuki CAD-jának előnye az volt, hogy egy kézzel is lehetett használni, mivel a haladó mágusok nem szerették, ha mindkét kezük le van foglalva, így ezeket részesítették előnyben.

Fény komplex mintázata rajzolódott ki a CAD-ot tartó bal kéz körül, ahogy a mágia megkezdődött.

A modern mágia eszköze, helyettesíti a pálcákat és varázskönyveket, egy gépezet, melyet a mágia gépészet teremtett: ez a CAD.

Egy készülék, ami szintetikus anyagokat használva átalakítja a psion jeleket elektronikussakká, a mágia rituálé psionját használva elektronikus mágia kollekcióját idézi elő – az aktiváció rituálét.

File:MKnR v01 069.jpg

175px

Az aktivációs rituálé a mágia tervrajza. Ezen belül létezik egyenlő mennyiségű vagy több információ a varázslat hosszúságának, a komplex szimbólumoknak és a gyors változás kombinált adatainál.

A mágusok a testükben rejlő psion részecskéket beletöltik a CAD által kibocsátott aktivációs szekvenciába, és ez kerül minden mágus tudatalattijában megtalálható mágia feldolgozó rendszerből a mágia működtető zónába. Itt az aktivációs szekvencia szétterjed és minden szükséges paraméter is rendelkezésre áll, annak érdekében, hogy a mágia rituálé összeálljon.

Ily módon a CAD a mágiához szükséges összes komponens feldolgozását lehetővé teszi egy pillanat alatt.

Szertefoszló felhők tűntek elő a semmiből és körbeölelték Miyukit a szoknyájától a fekete bokavédőjén át egészen a szandálja aljáig.

Részecskék is szálltak a levegőben és ömlöttek Tatsuya hátától egészen az egész testét körbeölelve.

Miután a vékony köd kitisztult, kettőjük egyenruhája és dzsekije makulátlan volt, mint minidig.

„Onii-sama, szeretnél reggelizni? Ha sensei is szeretne, csatlakozhatna.”

Miyuki, mintha csak a legtermészetesebb dolog lenne, finom hangon kérdezte felemelve a kosarat.

Tulajdonképpen Tatsuya nagyon jól tudta, hogy az ilyen mennyiségű mágia valóban „semmiség” volt a húga számára.

◊ ◊ ◊

Mind Tatsuya, mind Yakumo a verandán ült és a szendvicseket majszolták.

Miyuki az egyik kezében szendvicset tartott, míg a másik kezével elegánsan kiszolgálta Tatsuyát teával és tányérral.

Ahogy ezt a jelenetet nézte mosollyal az arcán, Yakumo azt érezte, hogy valami szerencsétlenség les rájuk; miután megtörölte a kezét és a száját egy szalvétával, amit egy megborotvált növendék adott oda neki, összetette a kezeit és meghajolt Miyuki felé, valamit halkan odasúgva neki:

„Lehetséges, hogy nem lennék képes már Tatsuyát legyőzni puszta harcművészetben…”

Ez félreérthetetlen csodálat volt.

Ha más diák is a közelben lett volna, az irigység elkerülhetetlen lett volna. Valóban, a tanítványok, akik Yakumora vártak, féltékenységgel és irigységgel vegyes pillantásokat vetettek Tatsuyára a szavak hallatán.

Miyuki úgy sugárzott a boldogságtól, mintha neki szólt volna a dicséret.

Habár Tatsuya szíve nem volt képes megmozdulni az egyszerű dicséret hallatán.

„Nem mondhatom, hogy szörnyen örülök a szavaidnak, tekintve, hogy az előbb jól elvertél…”

Tatsuya morgó cáfolatára Yakumo egy meglepett nevetéssel reagált.

„Ez csak természetes, Tatsuya-kun. Végül is a mestered vagyok, és egy olyan küzdőtéren néztem szembe veled, ahol előnyben vagyok.

Még csak tizenöt éves vagy. Ha veszítenék valaki olyannal szemben, aki fele annyi idős, mint én, akkor az összes tanítványom elszaladna.”

„Úgy hiszem Onii-samának sokkal őszintébbnek kellene lennie. Ritkaság, hogy valakit sensei megdicsér, szóval úgy gondolom meg kéne ragadnod ezt a lehetőséget és büszkén nevetned.”

Miyuki még mindig prédikált az ő erényes hangján, de a szája mosolyt formált.

„…Úgy hiszem eléggé hülyén néznék ki akkor…”

Mind Yakumo, mind Miyuki boldogan nevettek, még Tatsuya sem volt annyira makacs, hogy ne szidja meg magát és csatlakozzon.

Tatsuya keserű mosolya kényszeredettbe fordult át, minden komolysága eltűnt.

◊ ◊ ◊

Általánosságban mind a munkába, mind az iskolába történő ingázás pályaudvarokon lévő mini vasúti autókkal oldották meg, melyek rendszeres menetrend szerint indulnak. A „teljes vonat” elképzelése már a múlthoz tartozott.

Nemcsak a vonatok, hanem az összes főbb tömegközlekedési forma drasztikus változáson ment keresztül az elmúlt évszázadban.

A nagy járműveket, melyek utasok tucatjait tudták szállítani, már nem használták, kivéve néhány nagy sebességű, hosszú távolságú esetet.

A kabineteknek nevezett kis járművek, melyek kettő vagy négy üléses kocsik egy központi irányító rendszerhez csatlakoztattak, képviselik a főáramot.

Mind az áramot, mind az energiát a sínekből veszik fel, így a mérete körülbelül fele akkor, amint az ugyanolyan kapacitású önműködő autóknak.

Az emberek felsorakoznak a peronon, hogy beszálljanak a kabinetekbe, ami meghatározza a célállomást a jegyből vagy a bérletből, majd elindulnak a síneken.

A sínek három sebességre vannak osztva és egy közlekedés irányítási rendszer vezényli a forgalmat, felügyeli az autók átirányítását a lassú sínekről a gyors sínekre, mint ahogy a gyors sínekről a lassú sínekre történő átváltást is, ahogy az autó a célállomás felé közeledik, és az autók dokkolását is a célállomás platformján.

Ez hasonló a vonalváltáshoz az autópályán, és az ilyen nagyon gyakori művelet csak is az irányítás technológiában lezajlott fejlődésnek köszönhetően lehetséges, mivel ez szükséges ahhoz, hogy biztosan állandósítsák a futó autók tucatjait, melyek ugyanannyi utast képesek elszállítani, mint a múltbeli nagyobb járművek.

A városok közötti közepes és nagy távolságú ingázás esetében a kabineteket félreteszik és helyettük lakókocsik futnak egy negyedik sebességű sínen. A nagyobb lakókocsik lehetővé teszik az utasok számára, hogy nagyobb kényelemben, komfortosabban utazzanak, de ezeket ritkán használják a rendszerinti közlekedésben.

A múlt romantikus kliséi, mint például a véletlen találkozás a vonaton többé már nem történhet meg a napi iskolába való ingázás során.

Cserébe, hogy még a barátokkal sem lehet találkozni, a „chikanok” által jelentett fenyegetést teljes mértékben gyökerestől kiirtották.

A kabineten belül nincsen biztonsági kamera vagy mikrofon.

Senki nem tudja elhagyni az autót, míg az mozgásban van, és van egy biztonsági válaszfal, ami elkülöníti az üléseket. Továbbá a közmegegyezés a magánéletet előtérbe helyezte.

A mai vonatok ugyanannyira biztosították a magánéletet, mint egy saját autó. Vannak kabinetek biztonsági intézkedéssel, melyekben egy utas tartózkodhat, vagy lehet kétülésesben is egyedül utazni (négyülésest ketten vagy egyedül használni túlterheléshez vezet), de természetesen Tatsuya és Miyuki nem utaztak külön, ma is együtt mentek az iskolába.

„Onii-sama, az van, hogy…”

Tatsuya, aki a híreket nézte a terminálja képernyőjén, ezeket a habozó szavakat meghallva sietve felnézett.

Ritka, hogy a húga ilyen kelletlen stílusban beszéljen. Valami rosszról kell, hogy szó legyen.

„Tegnap este felhívtak azok az emberek…”

„Azok az emberek? Áhh… az; apa megint csinált valamit, amivel felmérgesített téged?”

„Nem, ez…

Azok az emberek nagyban ünneplik a lányuk iskolai felvételét. És… Onii-sama, ők igazán…?”

„Áhh, ahogy mondod… ugyanaz, mint mindig.”

A bátyja szavaira lehajtotta a fejét miközben az arca elhomályosodott, és a következő pillanatban dühös fogcsikorgatás hangja hallatszódott a hosszú haja mögül, mely elrejtette az arckifejezését.

„Értem… Nem számít hogyan nézed, de ez inkább egy pislákoló remény volt, de végül ők még azzal sem zavartatták magukat, hogy egy e-mailt küldjenek Onii-samának… azok az emberek, azok…”

„Nyugodj meg.”

Ahogy Miyuki a haragjával küzdött, amit nem lehetett szavakkal kifejezni, Tatsuya, aki mellette ült, a markába helyezte Miyuki kezeit és megszorította.

A hőmérséklet az autóban hirtelen esni kezdett, ami szezonon kívül is aktiválta a fűtőberendezést és meleg szellő lengte be az elcsendesedett kabint.

„…Sajnálom. Felizgattam magam.”

Miután megbizonyosodott róla, hogy a kontrolálatlan mágia abbamaradt, Tatsuya elengedte Miyukit.

Aztán finoman összecsapta a kezeit, miközben Miyuki szemeibe nézett és szelíden elmosolyodott, mutatva, hogy nincsen semmi baj.

„Semmibe vettem apa kívánságát, hogy folytassam a besegítést a vállalati munkába és középiskolába mentem. Nem vártam semmilyen gratulációt. Ennyire már megérted apa természetét, igaz?”

„Hogy a saját szülőm ilyen szánalmasan gyerekesen viselkedjen, igazán dühítő. Elsősorban, ha annyira el akar választani engem Onii-samától, akkor értesítenie kellene engem, de elsőként a nagynénénket, de még ehhez sincs bátorsága.

Mindenesetre, mikor hagynak fel azzal a gondolattal, hogy úgy használhatják Oni-samát, ahogy csak szeretnék?

Nem elvárható, hogy egy 15 éves középiskolába járjon?”

A gondolat, hogy értesítik a nagynénjüket és hasonlók komoly kellemetlenséget idézett fel benne – csak mert valaki azt parancsolja Tatsuyának, attól még soha nem áll szándékában magára hagyni Miyukit – anélkül, hogy ezt felhozná, Tatsuya arca akaratlanul is hamissá vált, és cinikusan elnevette magát.

„Mivel nem a tankötelezettség része, így nem mondhatjuk, hogy ez elvárható.

Mind apa, mind Sayuri-san elismerték, hogy nagykorúvá válok, szóval biztos vagyok benne, hogy ők egyszerűen csak egy módot próbálnak rá találni, hogy hasznossá tegyenek engem.

Ha azt hiszik, hogy emiatt tartozni fogok nekik, akkor én is megmutatom nekik a valódi szándékaimat.”

„…Ha te mondod, Onii-sama…”

Jelentős vonakodás volt benne, de Miyuki bólintott és Tatsuya egyet sóhajtott megkönnyebbülésében.

Miyuki nem tudta a teljes igazságot Tatsuya kapcsolatáról a mágikus mérnöki eszközgyártóval, a „Four Leaves Technology”-val, ahol az apjuk fejlesztési szekció vezetőként szolgál.

Sok mindent alkotott a szabad idejében, így megtéveszteni őt, hogy azt higgye értelmes munkája van, egyszerű feladat volt.

Ha tudta volna az igazságot, hogy őt csupán egy darab megújuló eszközként használják kutatási célokra, nagyon valószínű, hogy megbénítaná a teljes közlekedési rendszert.

Habár a félelme ellenére a vonat egyenletesen továbbhaladt, ahogy megkezdte az átváltást a lassú vonalra.

◊ ◊ ◊

Az első évesek E osztályában jelentős káoszt lehetett észlelni. Minden valószínűséggel hasonló jelenet játszódott le az összes többi osztályteremben.

Sok diák csak tegnap találkozott egymással, és már kis csoportokat formáltak és csevegtek.

Semmi új ismerős révén, akit köszönthetne, Tatsuya megpróbálta megkeresni a saját terminálját, azáltal, hogy figyelte minden egyes asztal számát, hirtelen váratlanul valaki a nevén szólította, mire felnézett.

„’Reggelt~!”

Erika hangja olyan élénk volt, mint mindig.

„Jó reggelt.”

Mellette Mizuki mosolya aránylag szerény volt.

Mintha már jó viszonyba lennének, Erika Mizuki mellett ült és integetett.

Úgy tűnt, hogy egészen addig beszélgettek, amíg meg nem találták őt.

Tatsuya felemelte a kezét, hogy tudassa hallotta, és elindult hozzájuk.

Úgy tűnt nem véletlenszerűen, hanem abc sorrendben csoportosították őket, ennélfogva, mint Shiba és Shibata, Tatsuya Mizuki mellé került.

„Úgy néz ki egymás mellett leszünk, örülök, hogy megismerhetlek.”

„Igen, a gondjaidra bízom magam.”

Mizuki mosollyal válaszolt Tatsuya szavaira. Mellettük (vagy inkább felettük), Erika eléggé elégedetlen képet vágott, valószínűleg szándékosan.

„Valamilyen oknál fogva kihagyva érzem magam?”

A hangja inkább kétkedően hangzott.

Habár ez a fajta aranyosság nem volt elég ahhoz, hogy elérje Tatsuyát.

„Kihagyni Chiba-sant különösen nehéz lenne.”

Komoly hanggal és arckifejezéssel Erikára pillantott. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki színészkedik.

„…Mi a fenét akar ez jelenteni?”

„Egyszerűen csak az, hogy a közvetlenséged nem ismer határokat”

Tatsuya pókerarca Erika kitartó bámulására se rezdült meg. Inkább Erika volt az, aki elsőként megtört.

„…Siba-kun, valójában eléggé rossz személyiség?”

Ahogy Mizuki előre esett a nevetéstől, Tatsuya betette a személyi kártyáját terminálba és megkezdte az információs ellenőrzést.

A kurzus szabályzatoktól, fegyelmi szabályzattól és a berendezések használatával kapcsolatos szabályoktól kezdve egészen a felvételihez kapcsolódó eseményekig, az automatikus tevékenység útmutatóig és a szemeszter tantervéig számtalan információ villant át az agyán, ahogy a termináljának billentyűzetét használta, és amikor felnézett egy diákfiú arca tekintett vissza rá az előtte lévő székről tágra nyílt szemekkel.

„…Nem mintha problémám lenne azzal, hogy nézel, de…”

„Eh. Áhh, sajnálom.

Nagyon ritka, így végül bámulni kezdtem.”

„Ritka?”

„Eléggé biztos vagyok benne, hogy ritkaság, igaz? Most látok olyat először, hogy valaki csak a billentyűzetet használja adatbevitelre.”

„Ha gyakorlott vagy, ez a módszer gyorsabb. Bár ez, a vizuális mutató és a neurális segédlet közül ez a legkevésbé pontos.”

„Jah. A sebesség lenyűgöző. Ez elég kell legyen ahhoz, hogy egy darabig kényelmesen ellegyél?”

„Nem… Talán egy részmunkaidős állás a legjobb.”

„Igazán…?

Váá, még nem mutatkoztam be.

Saijou Leonhart vagyok. Az apám félig, az anyám negyed részt japán, szóval míg japánnak nézek ki, a nevem nyugati, és specialitásom a konvergencia típusú megerősítő varázslat. A vágyam, hogy a testem megerősítésével vagy a rohamrendőrség vagy a hegyi alakulatnak a tagja legyek.

Nyugodtan hívj Leonak.”

A mai fiatalság számára általában szokatlan, hogy középiskolás korukra eldöntsék, hogy milyen karrierre vágynak és arra törekedjenek, de a mágia középiskolák kivételek. A pálya, amit a mágusok (még tojás vagy csibe korukban) vállalnak szorosan kapcsolódnak a tehetségükhöz, vagy inkább a természetes képességeikhez. Ezért van az, hogy Tatsuya egyáltalán nem találta furcsának, hogy Leo a bemutatkozásában szót ejtett a jövőbeli reményeiről.

„Shiba Tatsuya vagyok. De a Tastuya elegendő lesz.”

„Ok, Tatsuya.

Szóval milyen mágiára specializálódtál?”

„A gyakorlati képességeim nagyon hiányosak, úgyhogy mágiamérnök pályára tervezek menni.”

„Értem… Nem csoda, hogy olyan okosnak nézel ki.”

Mágikus gépészeti specialista vagy rövidebben mágiamérnök vagy mágiaműszerész azoknak a gépezeteknek a koordinálásával, fejlesztésével és gyártásával foglalkoznak, melyek felnagyítják, felerősítik és elősegítik a mágiát.

Társadalmi helyzetüket tekintve a rendes mágusok alatt állnak, de az ipar által rájuk támasztott igény jóval nagyobb, mint a mágusokra.

A legjobb mágiaműszerészek jövedelme könnyedén felülmúlhatja a legjobb mágusokét.

Emiatt elég gyakori, hogy azok, akik híján vannak a tiszta mágia képességeknek a mágiaműszerészi pályát célozzák meg...

„Eh, mi? Tatsuya-kun, mágiaműszerész akarsz lenni?”

File:MKnR v01 082.jpg

175px

„Tatsuya, ki a fene ez az alak?”

Annak láttán, hogy Erika kapcsolatban van annak az összes feszültségével, aki szenzáció után szaglászik, Leo rámutatott és ellenszenvvel kérdezte.

„Mi, bárkit is alaknak nevezni ilyen hirtelen? Nem is említve a mutogatást? Milyen udvariatlan, milyen udvariatlan! Teljességgel udvariatlan! Biztos ezért nem vagy népszerű!”

„A pokol? Az udvariatlan itt te vagy! Csak mert egy kicsit csinos vagy nem kell ennyire felvágósnak lenned!”

„A kinézet nagyon fontos, tudod? Bár felteszem valaki, aki ilyen petyhüdt és vad kinézetű, mint te, nem tudja megérteni.

És mi ez a szleng, ez a dolog rossz századból van. Miért nem haladsz a korral~?”

„Mi, mi, mi…”

Erikának gúnyos vigyor ült az arcán, míg Leo nem jutott szóhoz és dadogott.

„…Erika-chan, kérlek állj. Egy kicsit túl messzire mentél.”

„Leo, csak hagyd. Mindketten hibásak vagytok, és tovább vitatkozni céltalan lenne.”

Mind Mizuki, mind Tatsuya közbelépett megpróbálva eloszlatni a lobbanékony hangulatot.

„…Ha Mizuki mondja.”

„…Vettem.”

Mindketten elfordították a tekintetüket, miközben megfordultak.

Tatsuya azt gondolta, hogy a hasonló akaraterejükkel és makacs természetükkel, tulajdonképpen elég összeillő párt alkotnak.

◊ ◊ ◊

Ahogy az első csengő megszólalt a diákok elkezdtek szétoszlani, és visszamenni a helyükre.

Ez a rendszer nem változott az előző korszak óta, bár van néhány különbség.

Az összes offline terminál automatikusan beindult, és azok, melyek már be voltak kapcsolva frissítették a képernyőjüket. Ezzel egy időben egy üzenet nyílt meg az osztály előtti képernyőn.

„- A tájékoztató öt perc múlva kezdődik, szóval kérem, várjatok az asztalotoknál. A diákok, akik még nem tették be a személyi kártyájukat kérem, helyezzék be minél előbb-.”

Az üzenet teljesen céltalan volt Tatsuya számára. Ezek csak különféle ügyek voltak, mint regisztrálni az órákra, amelyeket kiválasztott, online útmutatóval és túlzott vizuális effektekkel. Ahogy azt fontolgatta, hogy kihagyja az egész eljárást és böngészik az iskola hivatkozásai között, két váratlan dolog történt.

Elsőként, a csengővel kísérve az osztályterem ajtaja kinyílt.

Nem egy elkésett diák volt. Egyenruha helyett a hölgy kosztümöt viselt.

Ahogy mindenki őt figyelte, ami nem túlzás, a szép és ráadásul kivételesen elbűvölő nő felment a tanári asztalhoz, felállított egy nagy mobil terminált, amit a kezében vitt, majd körbenézett az osztályteremben.

Nem Tatsuya volt az egyetlen, aki meglepődött, hanem az egész osztályon a zavarodottság érzete lett úrrá.

Egy iskolában, ami online oktatást alkalmazott, nincsen tanár, aki az osztály előtt állna. Mivel az órák maguk is terminálokon keresztül vannak levezényelve, még kevesebb ok van rá, hogy bárkit is az osztályterembe küldjenek csak azért, hogy egyszerűen információt továbbítson. Az egyetlen alkalom, amikor alkalmazotti irányítás van az osztályban rendkívüli alkalmakkor van, mint ilyen, az csak elméleti eset.

Habár semmi sem mutatta, hogy ez a nő a tanári kar tagja lenne.

„Rendben, nem tűnik úgy, mintha valaki is hiányozna.

Először is szeretnék mindenkinek gratulálni az iskolai felvételihez.”

Elég kevés diák volt, aki viszonozta a meghajlást, - valójában, az előtte ülő fiú, akivel csak most találkozott „Ah, köszönöm.”-mel válaszolt, de Tatsuya is csak megdöntötte a fejét a nő furcsa viselkedésére.

Először is, annak érdekében, hogy ellenőrizze a jelenlévők számát nem szükséges puszta szemmel körülnézni. A terminálokban lévő személyi kártyák a valós idejű állapotot mutatják.

Aztán nem volt szükséges az iskolai dolgozóknak, hogy ilyen méretű terminálokat cipeljenek. Az iskola tele volt konzolokkal. Valójában a tanári asztalba is kellet, hogy legyen beépítve egy konzol, ahol most ő állt.

Végül, mi ő? Az összegyűjtött információk alapján az iskola nem használ olyan idejétmúlt rendszereket, mit az osztályfőnökök, vagy legalább is minden bizonnyal nem volt benne a tájékoztatóban-

„Örülök, hogy mindenkivel találkozhatok. Az iskola koordinációs tanácsadója vagyok, Ono Haruka. Azért vagyok itt, hogy megalapozzam mindegyikőtökkel a mentori kapcsolatot, arra az esetre, ha bárki úgy érezné, hogy tanácsadásra lenne szüksége a pályájának bármely specializált aspektusának tekintetében.

(…Belegondolva volt valami hasonló…)

Hogy legyen valaki, akivel átbeszélheti az aggodalmait, egy olyan elképzelés volt, amit Tatsuya teljesen átugrott, mint szükségtelen tényezőt, de az tény, hogy a tanácsadói rendszer az egyik erőssége az iskolának.

„16 ilyen tanácsadó van az iskolában. Egy női és egy férfi párra vagyunk osztva, és minden évfolyamban egy osztályért vagyunk felelősek.

Yanagisawa-senseit és engem jelöltek ki ehhez az osztályhoz.”

Ezen a ponton abbahagyta a beszédet és a tanári asztalon lévő konzolt működtette; egy harmincas évei közepén járó férfi felső teste jelent meg az osztály előtt.

„Jó, hogy találkozunk, Yanagisawa tanácsadó vagyok. Ono-sensei-jel együtt én vagyok megbízva, hogy gondoskodjak rólatok. Remélem jól kijövünk.”

Ahogy a képernyő kivetítette Yanagisawa tanácsadó képét, „Ono-sensei” folytatta a magyarázatát a pódiumon.

„A tanácsadás elérhető a terminálokon keresztül, szóval nem kell közvetlenül hozzánk jönnötök. A kommunikáció kvantum titkosításon keresztül zajlik, és a jelentések független adatbankokban vannak tárolva, szóval mindenki magánélete biztosítva van.”

Ahogy ezt mondta, Haruka felemelt egy nagy adatbank könyvet, amit Tatsuya összetévesztett egy túlméretezett mobilterminállal.

„Az iskola mindenkit teljes mértékben támogatni fog, azért hogy a legteljesebb életet élhessétek diákként.

…Mint így, mindenki, dolgozzunk együtt keményen.”

Egészen eddig eléggé komoly hangon beszélt, de ennél megváltoztatta, és lágyan beszélt.

Úgy tűnt, hogy az összes energia kiszivárgott a teremből.

Mind a feszültséget és nyugodtságot, még a testbeszédét is ki tudta számítani, az érzelmi kontrolja remek.

Bár látszólag elég fiatalnak tűnt, hogy egy frissen végzett egyetemista legyen, a tapasztalata nyilvánvaló volt.

Ha szemtől szembe beszélsz vele könnyen többet mondasz, mint amennyit szerettél volna.

Ez a tulajdonság fontos egy tanácsadó számára, de úgy tűnt, hogy elég van neki belőle, hogy kémnő legyen.

Olyan valaki, akivel elővigyázatosnak kell lenni, gondolta Tatsuya.

- Ez az érzés csak felerősödött, ahogy a háttérben lévő képernyőhöz fordult, meghajolt a zavartnak látszó idősebb kollégája felé és megszakította a kapcsolatot.

Egy kis köhintéssel a hivatásos mosolya visszatért, és folytatta, mintha semmi sem történt volna.

„Mostanra az iskolai tanterv és az útmutató a berendezések használatához minden bizonnyal a terminálotokra lett küldve. Ezután regisztrálni fogjátok a fakultatív tárgyaitokat, és ezzel vége a tájékoztatásnak. Ha van bármi, amit nem értetek, kérlek, használjátok a hívó gombot. Azok, akik már megismerkedtek a tantervvel és a berendezésekkel, nyugodtan átléphetik az útmutatót és egyenesen rátérhetnek a regisztrációra.”

Ezen a ponton Haruka gyorsan rápillantott a tanári asztalon lévő monitorra, és egy „oh?” kifejezés ült ki az arcára.

„Azok, akik már végeztek a regisztrációval is, nyugodtan elmehetnek. Habár, miután a tájékoztatás elkezdődött nem tehetitek meg, szóval, ha el szeretnétek menni, kérlek, most tegyétek meg. Ha ez a helyzet, kérlek, ne felejtsétek el a személyi kártyátokat.”

Mintha csak ezekre a szavakra várt volna, egy szék kihúzásának a hangja visszhangzott át az osztálytermen.

Nem Tatsuya volt.

Az, aki felállt az első sorban az ablak mellett ült, csak egy kicsit messzebb, egy nyúlánk, nyugtalan kinézetű fiú.

Meghajolt a tanári asztal felé, majd kilépett a folyosóra az osztályterem végéből.

Egész idő alatt előre nézett, se jobbra se balra nem nézve, és elég érdekes volt azt figyelni, ahogy ez a figura merész arcot vágott és büszkén elhagyta a termet, de ez csak egy pillanat volt. Nem csak Tatsuya, hanem majdnem az osztály fele a fiatal hátát nézte, ahogy eltűnt a folyosón, de hamarosan az összes szem újra a padokra szegeződött.

Nem úgy tűnt, mintha bárki más is elindulna. Tatsuya nem akart annyira elmenni, hogy kockáztassa, hogy mindenki megbámulja őt.

Visszatérve a kéznél lévő feladathoz, Tatsuya rátette a kezét a billentyűzetre, és azt fontolgatta, hogy mivel üsse el az időt, amikor megérezte, hogy valaki figyeli és felnézett.

A tanári asztal túloldaláról Haruka nézte őt.

Még amikor a pillantásuk összekapcsolódott, még akkor sem nézett félre, hanem egy pillanatra rámosolygott.

(Mi volt ez…)

Mintha észrevette volna, Haruka mosolya szélesebb lett. Nem tartott sokáig, inkább olyan rövid és diszkrét volt, hogy a többi diák ne vegye észre, de ennek ellenére túlzottan titokzatoskodó érzetet keltett.

Biztos volt benne, hogy most találkoztak először.

Mégis ez minden bizonnyal túlmutatott egy hamis mosolyon, így Tatsuya erősen kutatott az emlékei között.

Ennek köszönhetően elég sok időt elütött, de…

(Lazítanod kellene… ez volt a mögöttes jelentése? Vagy csak ki akar billenteni a nyugalmamból…

Annak a lehetőségét nem is veszem fontolóra, hogy azért jött egy tanárok nélküli iskola osztálytermébe, hogy megpróbáljon felszedni egy diákot…)

Ahogy ezen tűnődött, nem követte a többi diákot, akik végeztek a regisztrációval és elhagyták az osztálytermet, hanem inkább a helyén elmélkedett érdeklődéssel. Akkor valaki barátságos hangon megszólította.

„Tatsuya, mit csinálsz ebédig?”

Amikor felemelte a fejét, a hang az előtte lévő helyről szólt.

Mintha a saját jellemző póza lenne, Leo a széken átnyúlva a kezein pihentette az arcát, pontosan ugyanúgy, mint korábban.

Már nem szokás az osztályteremben enni, mind alsó- és felső-középiskolában. A vízálló és porálló technológiában végbement fejlődés ellenére az információs terminálok precíziós műszerek maradtak. Ha véletlenül ráöntöd a levest az egyikre, eléggé siralmas végkifejletre lehet számítani.

Jobb találni egy jóval alkalmasabb helyet valahol, mint az étkezdében, az udvaron, a tetőn vagy a klubhelyiségben.

Bár még egy óra van, amíg az étkezde kinyit.

„Azt terveztem, hogy átnézem a referencia terem katalógusát innen, de… OK, veled tartok.”

Tatsuya válaszára Leo leverten mormogott, majd a szemei lelkesedéstől ragyogtak. Tatsuya elmosolyodott Leo könnyen olvasható arckifejezésén.

„Akkor mit fogsz megnézni?”

A mágiát nem tanítják az állami iskolákban, egészen alsó-középiskoláig. A mágikus adottsággal rendelkező gyerekek számára az iskola utáni esti iskola adja meg a mágiatudásuk alapjait. Ez a lépés nem a technikai képességek kereséséről szól, hanem hogy saját maguk és a szüleik eldöntsék van-e elég nyers tehetségük ahhoz, hogy mágusok legyenek.

Míg néhány magániskola beleveszi a mágiaoktatás formáit a tantervbe, mint extra tananyagot, ki van emelve, hogy ők semmi esetre sem a mágikus teljesítmény tükörképei.

A mágia, mit önálló oktatási forma a felső-középiskolákkal kezdődik. Bár a mágia középiskolák közül az Első Középiskolába való bejutást tekintik a legnehezebbnek, sok diák van, aki egy átlagos alsó-középiskolából jött. Vannak olyan órák, melyek olyan mágia tananyagra specializálódtak, amit néhány diák nem is látott korábban.

Annak érdekében, hogy enyhítsék a zavarodottságot, ami néhány specializált tanfolyammal való ismeretlenségből ered, megadták nekik a lehetőséget, hogy a mai és a holnapi napon folyamatában megfigyelhessék az órákat.

„Nem nézzük meg a műhelyt?”

Ez volt Leo válasza Tatsuya kérdésére.

„Nem az arénát?”

Megdöbbenve Tatsuya következő kérdésén Leo elvigyorodott.

„Asszem annak a típusnak nézek ki.

Nos, nem tévedsz.”

Nem lenézve a szellemi képességét, mivel sikeresen letette a felvételi vizsgákat, de az tény marad, hogy ennek a fiúnak inkább van egy élénk szabadban lévő kinézete, vagy inkább csintalan levegő lengi körül. Nagy valószínűséggel nem csak Tatsuya érzete volna azt, hogy jobban illik hozzá az aréna akciója, mint a precíziós műszerekkel babrálgatni a műhelyben.

Habár Leo következő szavait halva Tatsuya elismerte a tévedését.

„A megerősítő varázslatok a legjobb hatékonyságukat fegyverszakértelemmel érik el. Amennyire csak lehetséges a saját fegyveremet saját magam akarom karbantartani.”

Leo célkitűzése az volt, hogy vagy a hegyi alakulatnak vagy a rohamrendőrségnek legyen a tagja. Ha ez valóra válik sok lehetősége lesz egyszerű fegyvereket használni, mint a gumibot, pajzs, machete, stb. Azok mind kompatibilisek a megerősítő mágiával, és a használt anyagok összetételétől függően különböző hatást érnek el.

Úgy tűnik ez az osztálytárs sokkal jobban felfogta mire alkalmas, mint ahogy kinéz.

„Ha a műhelybe mész, miért nem jössz velünk?”

Míg ők beszélgettek, egy hirtelen ajánlatott tettek nekik a mellettük lévő székről.

„Shibata-san is a műhelybe megy?”

„Igen… Én is mágia műszerész akarok lenni.”

„Ah, értem!”

Erika Mizuki körül alkalmatlankodott. A helyzet eléggé hasonlatos volt a korábbi eseményekhez, de Leo arca közömbös maradt. „Akárhogy is nézzük, te inkább illesz a fizikai pályára. Menj és nézd meg az arénát.”

„Nem akarom ezt hallani egy vadállattól, mint te.”

Szemet szemért.

„Mi volt ez? Egy csipetnyit sem haboztál!”

Kettejük közötti veszekedésnek igen kirobbanó hangulata volt.

„Álljatok le mindketten… Tényleg csak ma találkoztatok először?”

A kompatibilitásuk igazán valami, ugye? Gondolta Tatsuya, míg megkísérelte eldönteni egy sóhajjal, de kettőjüket nem volt olyan könnyű megállítani.

„Hé, biztos az esküdt ellenségem voltál az előző életemben.”

„Valami medve voltál, aki a földeket pusztította, én meg a vadász, akit felbéreltek, hogy szabaduljon meg tőled.”

„Rendben, menjünk! Csak az időnket pazaroljuk.”

Mizuki egészen eddig türelmesen visszatartotta magát, attól, hogy közbeszóljon, de végül beszállt és most erőteljesen próbálja megváltoztatni a témát.

„Jah! Ha nem sietünk, csak mi maradunk az osztályteremben.”

Tatsuya is azonnal közbeavatkozott. A heves vitájuk megzavarásával, mind Leo, mind Erika szúrósan bámulták egymást, majd azonnal megperdültek és hátat fordítottak egymásnak.

◊ ◊ ◊

Olyan korán, mint a felvétel második napján volt néhány diák, aki akcióba kezdett lépni.

Tatsuya nem tudta, hogy azt gondolja túl gyorsan, vagy ez csak a szokásos menet része.

Mindaz amit tudott az az volt, hogy ha konfrontációra vagy meghátrálásra kerül a sor, az előbbi valószínűbb.

Mind Erika és Leo élénk és optimista volt, és bár Mizuki félénknek tűnt, gondtalan volt.

Míg teljesen tisztában volt a saját cinizmusra és rosszkedvre való hajlamával, Tatsuya szerencsésnek tekintette magát, hogy az első barátai a középiskolában ők voltak.

Bár nagy valószínűséggel nem 100%-osan.

Körülbelül 10-20% maradt hátra.

Jó volt, hogy nem hátráltak meg alázatosan, de hogy fordulhatott ez elő. Tatsuya erősen elmélkedett az ügyön.

„Onii-sama…”

Miyuki enyhén fogta Tatsuya egyenruhájának szegéjét az ujjaival, és az arca, ahogy felnézett a bátyjára, aggodalommal és feszengéssel volt tele.

„Ne kérj bocsánatot, Miyuki. Egyáltalán nem vagy hibás.”

Annak érdekében, hogy erőt adjon a húgának Tatsuya határozott hangon válaszolt.

„Igen, de… Megállítod őket?”

„…Az pont az ellenkezőjét váltaná ki.”

„…Igazad van. Mégis Erikát félretéve, hogy Mizukinak is ilyen természete legyen… váratlan.”

„…Egyet értek.”

Egy lépésről nézve – más szavakkal közvetlenül a testvérek előtt, új diákok egy csoportja egymást bámulták feszülten. Az egyik csoport Miyuki néhány osztálytársából állt, míg a másik, feleslegesen mondva, Mizuki, Erika és Leo volt.

Az első eset az étkezőben történt ebéd alatt.

Az Első Középiskola étkezdéje meglehetősen nagyobb volt, mint a legtöbb más középiskolában található kantin, de mint új diákok még eléggé tudatlanok és bizonytalanok voltak, az évnek ebben a szakában rendszerint zsúfolt volt.

Habár, mivel négyük korábban befejezte a speciális órák látogatását és az étkezőbe mentek, minden probléma nélkül találtak egy négy fős asztalt.

Négy fős volt, bár a szembe helyezkedő padoknak köszönhetően valószínűleg képesek lettek volna három karcsú lánynak helyet szorítani az egyik oldalon.

Amikor az ebédjük felénél tartottak (Leo már rég befejezte), Miyuki megérkezett egy csoport diákkal körbevéve, észrevette Tatsuyát, és rögvest egyenesen odament hozzá. A veszekedés ekkor kezdődött.

Miyuki megpróbált együtt enni Tatsuyával. Nem az volt a helyzet, hogy az a típus lett volna, aki visszautasítja, hogy az osztálytársai között legyen, hanem egyszerűen csak Miyuki számára az elsődleges társ mindig is Tatsuya.

Már csak egy embernek volt hely az asztalnál. Hogy az osztálytársait vagy Tatsuyát válassza-e Miyukinak ez egy olyan ügy volt, amit meg sem fontolt.

Bár Miyuki osztálytársai, különösen a fiúk erősen törekedtek rá, hogy vele ülhessenek.

Először udvariasnak tettetve magukat olyan dolgokat mondtak, mint eléggé szűkös és bocsánat a zavarásért, de Miyuki megingathatatlan elhatározását látva, egészen addig mentek, hogy már azt mondták, helytelen egy első kurzusos diáknak egy asztalhoz ülnie a másod kurzusba tartozókkal tekintettel a közöttük lévő szakadékra, és közülték Leoval, aki már végzett, hogy hagyja el a helyét.

Ennek a páratlan arroganciának a megmutatkozásának láttán Erika és Leo robbanás határára kerültek. Tatsuya gyorsan befejezte az ebédjét és beszélt Leoval és a még mindig étkező Mizukival és Erikával, majd felállt.

Miyuki halkan bocsánatot kért Tatsuyától és a többiektől, mielőtt odasétált a bátyja által hagyott megüresedett helyhez.

A második esemény délután volt, a speciális órák látogatásakor.

A távolis precíziós mágia laboratóriumban, ami lőtérként is ismeretes, a harmadik évfolyam A osztályának gyakorlati órája zajlott.

Ez a diákelnöknek, Saegusa Mayuminak az osztálya volt.

A diáktanács elnökét nem szükségszerűen az osztályzatai alapján választják, de ennek a terminusnak az elnöke évtizedenként csak egyszer megjelenő zsenije volt a távoli precíziós mágiának, és számtalan trófeát szerzett az iskolának.

Ez valami olyasmi volt, amiről még az újoncok is hallottak.

A kacérkodó természetéről szóló szóbeszédekről is megbizonyosodhattak az évnyitón.

Nagyon sok diák tömörült a lőtér köré, megpróbálva pillantást vetni a képességeire, de azoknak a száma, akik meglátogathatták az órát korlátozott volt. Ennek köszönhetően az első és másodkurzusos diákokból álló számtalan látszólagos tartózkodó között Tatsuya és társai nagyszerűen az első sorba szorultak.

Természetesen ő nem akart kitűnni.

Majd a harmadik esett alatt, ami ehhez a pillanathoz vezetett, Mizuki gúnyosan kitört.

„Nem fejeznétek be ezt a rossz vesztes viselkedést? Miyuki-san azt mondta, hogy a bátyjával szeretne menni. Egyikőtöknek sincs joga megmondani, hogy másképp tegyen, ugye?”

Az ellenfele egy A osztályos diák, egy fiú volt, akit az étkezőben is láttak a szünet alatt.

Ami a körülményeket illeti, iskola után Tatsuya Miyukira várt, akinek az osztálytársai, akik elkísérték őt, vádaskodni kezdtek.

Mellesleg azok az osztálytársak lányok voltak. Nyilvánvalóan volt egy seregnyi tanulófiú is (Miyuki) körül, akik kezdetben csendben voltak, de a visszatartó erő már elveszett és az illem is sebesen követte.

„Nem bánik veletek már így is elég jól Miyuki? Ha veletek akarna menni, mondta volna. Milyen jogon próbáljátok meg kettőjüket elszakítani egymástól?”

Az első, aki az első kurzusos diákok túlzó viselkedését látva kitört meglepő módon Mizuki volt.

Miközben megtartotta az udvarias modorát, kegyetlenül lecsapott rájuk.

Még most is, ahogy az első kurzusos diákkal vitatkozott, az ékesszólásából egy kicsit sem vesztett.

Igen, minden teljesen logikusan kezdődött, de…

„Bár el kell ismernem, azt mondani, hogy megpróbálnak szétszakítani minket…”

Mormogta magában Tatsuya. Tisztán érezte, hogy valami elég határozottan megmozdul.

„Mi- Mizuki, nem értesz valamit félre?”

Hallva a bátyja mormogását Miyuki valamilyen oknál fogva sietve megkérdezte.

„Miyuki… Eléggé sietősnek tűnsz?”

„Eh? Nem, nem vagyok olyan?”

„És eléggé erélyesnek is?”

Kezdetben túl jó kapcsolattal a testvérekre pillantottak zavarukban, a részvéttel teli barátaik egyre jobban kezdtek fellelkesedni.

”Őt kérdeztük!”

Ez Miyuki egyik fiú osztálytársa volt.

„Ez igaz! Sajnáljuk Shiba-sant, de mi csak egy kicsit több időt akarunk!”

Ez Miyuki egyik osztálytársnője volt.

Az önzőségükön Leo őszintén elnevette magát.

„Ha! Ez csak öntámogatás (önigazolás). Találjatok jobb időt erre.”

Erika is mosolyogva vágott vissza szarkazmussal élezve.

„Ha tényleg megkérdezted, talán már az elejétől megszerezted a beleegyezését?

Semmibe vetted Miyuki szándékait és egyáltalán nem beszéltél meg vele semmit. Vannak szabályok. Már középiskolás diák vagy, nem tudsz semmit?”

Erika szavaival és viselkedésével szándékosan megsértette a másik felel, és ahogy az várható volt, különösen hatással volt az egyik diákra.

„Fogd be! Más osztályoknak, legkevésbé a Gyomoknak nincs joguk beavatkozni a minket, Virágokat érintő ügyekbe!”

A diszkriminációs természete miatt a „Gyom” szó használatát tiltja az iskolai szabályzat. Ezt a szabályt még mindig tanulják, de még így sem pontosan az a szó, amit ebben a kontextusban, ennyi ember füle hallatára használni szabadna.

Az, aki reagált erre a fellengzős támadásra, akár azt mondjuk váratlanul vagy várhatóan (valószínűleg inkább „várhatóan”), megint Mizuki volt.

„Mi mindannyian elsősök agyunk. Ti Virágok vagytok, de most még mennyivel vagytok jobbak nálunk?”

Nem volt különösebben hangos, de Mizuki hangja visszhangzott az egész iskolaudvaron.

„…Nos.”

A dolgok elég rossz irányba haladnak, gondolta Tatsuya, miközben sóhajtott egyet.

A mormogását elnyomta az első kurzusos diákok mérges üvöltözése, és csak Miyuki hallotta, aki mellette állt.

„…Ha meg akarod tudni mennyivel jobbak, megmutathatom neked.”

Bár Mizuki állítása helyes volt az iskolai szabályzat szerint, mégis ezzel egyidejűleg, megcáfolta ezt az iskola rendszere.

„Hah, érdekes! Feltétlenül mutasd meg!”

Az első kurzusos diák fenyegetésére Leo agresszívan felelt. Idáig eljutva, már más kimenetelt nem lehetet várni, mint a „fogat fogért”.

Az igazság Mizuki oldalán állt.

Mivel ezt teljes mértékben megértették, mind a tanári kar, mind a diákok, a jelenlegi rendszerrel kapcsolatos önelégültséget nem vették figyelembe.

Habár ez tisztán a szabályok megszegése volt, a nagy többség figyelmen kívül hagyta volna a helyzetüket és úgy tettek volna, mintha nem láttak volna semmit.

Még akkor is, ha nem csak az iskola szabályainak megszegéséről, hanem törvényszegésről van szó.

„Akkor megteszem!”

Az iskolában a CAD-ok viselése csak a diáktanács senior tagjainak és bizonyos bizottsági tagoknak volt megengedett.

Az iskola területén kívüli mágia használatot erősen szabályozták a törvények.

Ennek ellenére a CAD-ok iskolán kívüli birtoklása egyáltalán nem volt korlátozva.

Annak nem lenne semmi értelme.

A CAD-ok jelenleg nélkülözhetetlen eszközök a mágusok számára, de nem alapvetőek a mágia használatához. Mágiát még CAD nélkül is lehet használni. Ennél fogva a törvény nem korlátozza a CAD-ok egyszerű birtoklását.

Az eljárás azon diákok számára, akik rendelkeznek CAD-dal az, hogy még az órák kezdete előtt az irodában hagyják és magukhoz veszik, mielőtt haza indulnának.

Szóval nem meglepő, hogy van a diákoknál CAD az iskolából hazamenet.

„Egy specializált CAD?”

Habár ha egy tanulótársuk felé céloznak, akkor komoly helyzet, nem is, vészhelyzet lesz.

Különösen, ha a szóban forgó CAD egy támadó erőt hangsúlyozó specializált CAD.

A CAD-oknak két típusa van, az általános és a specializált. Az általános típusú CAD nagyobb terhelést ró a használójára, viszont egészen 99 aktivációs szekvenciát képes tárolni széles választékban, míg a specializált típusú CAD csak kilenc aktivációs szekvenciát képes tárolni, de olyan alrendszerrel rendelkezik, mely csökkenti a használóra nehezedő terhelés és képes felgyorsítani a mágia megidézését.

Természetüknél fogva az agresszív harci típusú mágia szekvenciákat a specializált CAD-okban tárolják.

A szemlélők sikításával kísérve, a kézifegyver formájú specializált CAD-nak csöve Leora szegeződött.

Az a diák nem csak fecsegett.

A fortély, amivel előrántotta a CAD-ját, a célzáshoz szükséges idővel együtt, olyan személynek voltak a mozdulatai, aki hozzászokott a mágusok közötti harchoz.

A mágia nagy része a tehetségtől függ.

Ezzel egy időben ez azt is jelentette, hogy a származás lényeges szerepet játszik.

Nagyon sok első kurzusos diák van, akik kitűnő eredménnyel nyertek felvételt az iskolába, és nem azért, mert az iskolában mágiát tanultak, hanem a szüleik, családi üzletük révén, esetlegesen még harci tapasztalatot is gyűjtve ott.

„Onii-sama!”

Még mielőtt Miyuki befejezhette volna a kiáltását, Tatsuya jobb keze előrenyúlt.

Sehogy se tudta volna elérni, de ő mégis kinyújtotta. Akár volt jelentősége, akár csak egy céltalan reflex volt.

Akármelyik is, ebben az esetben, semmi sem történt.

Ez azért volt, mert-

„Eeee!”

A kiáltás a CAD-jával célzó első kurzusos diáktól származott.

File:MKnR v01 103.jpg

A kézifegyver CAD ki lett ütve a kezéből.

A szemük előtt lezseren lengetve egy gumibotot, ami hirtelen tűnt elő valahonnan, Erika mosolygott nyugodtan. Nem volt reszketés vagy hevesség abban a mosolyban. Már csak ezt a magabiztos éberséget látva meg lehet mondani, hogy a kezdetektől fogva nem létezett ilyen. Ha ez a helyzet százszor előfordulna, akkor az első kurzusos CAD-ja százszor a levegőbe repülne. Ez biztos.

„Ilyen távolságon a test gyorsabban mozog.”

„Egyet értek, de te azt tervezted, hogy az én kezemet is megvered, ugye?”

Az, aki válaszolt, miközben Erika enyhített a védelmén és diadalmasan elmagyarázta, Leo volt, akinek a kezei a másik CAD-jának a megragadása közben megfagytak.

„A~a, nem tennék ilyet.”

„Ne vedd tréfának ilyen természetellenesen, mint ez!”

Ahogy a gumibotot tartó kézfejének hátát a szája elé tette és „ohohohoho” hangot adott, a csalfa nevetése nem árulta el a valódi szándékait, Leo már a türelme vége felé járt.

„Komoly vagyok. Akár támadsz, akár nem, meg tudom mondani a testtartásodból.

Idiótának tűnsz, de a kezeid mást mondanak.”

„…Kigúnyolsz engem? Kigúnyolsz engem a szemem láttára?”

„Ezért mondtam azt, hogy úgy nézel ki, mint egy idióta, igaz?”

Az előttük lévő „ellenséget” elfelejtve, egy újabb komikus civódást rendeztek, nem csak Miyuki és Tatsuya döbbent meg, hanem mindenki más is, de aki leggyorsabban visszanyerte önmagát, az Miyuki osztálytársa volt, akik szemben állt velük.

Nem az a diák volt, akinek a specializált CAD-ját kiütötték a kezéből, egy hátul álló diáklány volt, aki az ujjait gyorsan mozgatta a karkötő formájú általános CAD-ján.

A beépített rendszer mozgásba jött és elindította az aktivációs szekvenciát.

Az aktivációs szekvencia a mágia alaprajza, egy program, ami irányítja a mágia rituálé összeállítását.

A kiterjesztés után, a kiterjesztett aktivációs szekvenciát a tudatalatti mágia működtető zónája olvassa, és a változók, mint a koordináták, kimenet és az időtartam betáplálódnak, az eredmény az aktivációs szekvenciával együtt beillesztődik, és létrehozza a kész mágia rituálét.

A kész mágia rituálét átveszi a tudatalatti működtető zónájából és átküldi a tudat alacsonyabb szintjére, a „gyökérbe”, a tudatos és a tudatalatti közötti területről, a „kapuból”, ennek következtében ki lehet vetíteni a külvilágba, ahogy a mágia rituálé kivetítődik, megcélozza az „információs eseményeket” – a modern mágia tudományában ezeket „eidos-nak” nevezik a görög filozófiából vett kifejezéssel, és azokra az eseményekre utal, ahol a célpont információja ideiglenesen át lett írva.

Az információ összekapcsolódik az eseményekkel.

Ha az információ átíródik, akkor az események is átíródnak.

A jelenség természetéből adódóan psionokba van írva, ezek módosítása a való világ eseményeinek ideiglenes módosítását eredményezi. Ez a CAD használata mögötti mágia rendszer.

A sebesség, amivel a psionokat átírják a mágia feldolgozó ereje, a méret, amire építkezni tudnak a mágia kapacitása, és a sebesség, amivel a mágia rituálé újra tudja írni az eidost az interferencia erő. Jelenleg ezt a hármat együttesen nevezik mágikus erőnek.

Még a mágia rituálé alaprajza, az aktivációs szekvencia is egyfajta psion. Habár az aktivációs szekvencia önmagában nincs hatással a valóságra.

A használó által indított psionok egyszerűen összekuszálódnak, majd visszatérnek.

Nagyjában véve a CAD-ok ezen funkciója, hogy veszik az aktivációs szekvencia által kezdetben nyújtott psionokat és átformálják őket olyan psionokká, melyekkel a mágus át tudja írni a jelenségeket: a mágia rituálé.

A specializált CAD-ok gyakran fegyver formájúak, mert a segéd célzó rendszerek a csővel megegyező területre vannak beépítve, melyeket a koordináta adatok bevitelénél használnak abban a pillanatban, mikor az aktivációs szekvencia beindul azzal a céllal, hogy csökkentsék a kalkulációs nyomást a használón, a psionok nem a cső torkolatából áradnak szét.

A mágusoktól a CAD-ba, majd a CAD-ból vissza a mágusokba.

Ha a psionok ezen folyása megszakad, akkor a CAD-ra támaszkodó mágia már nem fog tovább működni.

Például ha a kalkuláció vagy kiterjedés alatt psionok nyomása tüzelődik kívülről, az aktivációs rituálé psion mintája összekuszálódik, megakadályozva a hatékony mágia rituálé kiépítését és kitörli a mágiát.

Mint most.

„Azonnal megállni! Támadó varázslatot használni másokon az önvédelmet kivéve bármilyen okból nemcsak az iskolai szabályzat megszegése, hanem bűntény!”

A diáklány terjedő aktivációs szekvenciáját szétzúzta egy psion lövedék.

Psion lövedék létrehozása, míg önmagában a mágia legegyszerűbb formája, rendkívül precíz irányítást igényel annak érdekében, hogy csak az aktivációs szekvenciát rombolja le és ne okozzon más kárt, ez megmutatja a használó remek képességeit.

A hang tulajdonosát felismerve a diáklány, aki Erika és társai megtámadására készült, elsápadt, és nem a mágia eredményeként. Egy másik diáklányra zuhant és összeestek.

A tulajdonos, aki leadta a figyelmeztetést és kilőtte a psion lövedéket, a Diáktanács elnöke volt, Saegusa Mayumi.

Az ő – amennyire Tatsuya látta- mindig mosolygó arca még most sem mutatott szemernyi szigorúságot.

Habár annak a szemében, aki képes mágiát használni az ő kis alakját körbeölelte a psion fény aurája, mely messze túlmutatott egy átlagos mágusén, s a méltóság sérthetetlen érzetét kölcsönözte neki.

„Az 1/A és 1/E diákjai vagytok, ugye.

Kihallgatlak titeket. Kérlek, gyertek velem.”

Egy kemény és hideg hang jött a Mayumi mellett álló lánytól. Az évnyitó alatti Diáktanács bemutatkozása szerint ő a Fegyelmi Bizottság főnöke, Watanabe Mari.

Mari CAD-ja már egy felállított és kiterjesztett aktivációs szekvenciát tartalmazott.

Nem volt nehéz elképzelni, hogy bármilyen ellenállás mihez vezetne.

Leo, Mizuki és Miyuki osztálytársai egy szó nélkül megmerevedtek.

Nem lázadástól vezérelve mozdulva, a légkörtől megfagyott osztálytársai mellé lépve, gőg vagy büszkeség nyoma nélkül, se nem leverten vagy félénken, Tatsuya még kimértebben sétált Mari elé, s Miyuki követte őt.

Mari egy kötekedő pillantást vetett ezekre az elsőévesekre, akik hirtelen elé léptek.

Neki ez a kettő nem tűnt résztvevőnek.

Tatsuya szemrebbenés nélkül állta a pillantását és tiszteletteljes távolságban megállt előtte.

„Sajnáljuk, a csíny túl messzire ment.”

„Csíny?”

Erre a váratlan szavakra Mari felvonta a szemöldökét.

„Igen.

Morisaki gyorshúzása híres, ezért megkértem őt, hogy mutassa be nekünk a jövőbeni tájékozódás céljából, de túl életszerű lett és kicsúszott a kezeink közül.”

A diák, aki CAD-dal szállt szembe Leoval meglepődésében tágra nyitotta a szemeit.

Míg a többi első éves nem talált szavakat, Mari az Erika kezében lévő gumibotra pillantott, pisztoly alakú készülék hevert a földön, miután vérfagyasztó pillantást intézett a két diákhoz, akik illegálisan akarták használni a CAD-jukat, visszafordult Tatsuyához hideg mosollyal az arcán.

„Akkor miért próbált meg támadó mágiát használni az a lány az 1/A-ból?”

„Meglepődött. Feltételes reflex miatt elkezdeni egy aktivációs folyamatot, igazán méltó egy első kurzusos diákhoz.”

Az arca semmit sem árult el, ahogy válaszolt, de a hangja valahogy szemtelen volt.

„A barátaidat majdnem megtámadták egy varázslattal, mégis ragaszkodsz hozzá, hogy az csak csíny volt?”

„Még ha támadásnak is hívod, minden, amit használt volna egy villanásnyi vakító mágia volt. Nem volt azon a szinten, hogy vakságot vagy látáskárosodást okozhatott volna.”

Megint, egy kollektív sóhajtás.

A megvetés csodálatba fordult át.

„Hé… Úgy tűnik, hogy valahogy tudod olvasni az aktivációs szekvenciát, mielőtt az kibontakozna.”

Az aktivációs rituálé a mágia rituálét felépítő hatalmas adag adat.

A mágusok ösztönösen megsejtik, hogy milyen hatása lenne a rituálénak.

Megnézve, hogy a mágia rituálé hogyan interferálna az eidos-szal, és melyik részére nem hatna, lehetséges olvasni és megkísérelni kitalálni a mágia rituálé hatását.

Habár az aktivációs szekvencia önmagában egyszerűen csak egy adathalmaz, megjeleníti a nagy mennyiségű információt, és még a mágus is, aki kiterjeszti csak dinamikusan lép vele kapcsolatba a tudatalattiban.

Ennél fogva az aktivációs szekvencia olvasása képadatok végtelen sorozatának számbavételét igényli, majd ezek képeinek felidézését a fejben.

Normálisan ilyen dolgot nem lehet megtenni tudatosan.

„Nem vagyok jó a gyakorlatban, de biztos vagyok az elemzéseimben.”

Mintha semmiség lenne, Tatsuya elhessegette azt az örült képességet egyetlen szóval, „elemzések”.

„…A félrevezető képességed se semmi.”

Az arckifejezése valahol az értékelés és a fixírozás között volt.

A személy, aki kilépet, hogy megvédje a bátyját a kivizsgálás súlyát viselve, Miyuki volt.

„Ahogy a bátyám mondta, mindez csak egy félreértés.

Mi nagyon sajnáljuk, hogy kellemetlenséget okoztunk, senpai.”

A legcsekélyebb hamisság nélkül mélyen meghajolt és mintha az ártalmas légkör szertefoszlott volna, Mari félrenézett.

„Mari, már minden rendben van.

Tatsuya-kun, ez tényleg csak egy bemutató volt, igaz?”

Mikor kezdett el a keresztnevemen szólítani, Tatsuya gondolta, de nem utasíthatta el az időszerű segítséget Mayumitól.

Ahogy bólintott kifejezéstelen arccal, amit eddig is használt, Mayuminak egy győztes mosoly futott át az arcán, mintha csak azt mondaná „kölcsön~”.

„Nem tilos a diákoknak egymást tanítaniuk, de ami a mágia kivitelezését illeti, a lefolytatása meg van tiltva.

Ezt az első félévben, az osztályteremben tanítják.

Ami a mágia kivitelezésének önálló tanulását illeti, valószínűleg jobb tartózkodni tőle.”

Visszatérve a szigorú arckifejezéséhez, miután Mayumi befejezte az ösztönző beszédét, Mari is szólt néhány szót az ügyről.

„…Mivel az elnök így szólt, ez alkalommal visszafogom magam. Nem akarom, hogy legyen második alkalom.”

Anélkül, hogy esküdt ellenségnek tűnnének, együtt felegyenesedtek és meghajoltak, Mari megfordult.

De egy lépés után megállt és egy kérdést tett fel, miközben háttal állt nekik.

„A neved?”

Ahogy a fejét fordította, Tatsuya alkata tükröződött keskeny szemeiben.

„Első évfolyam E osztály, Shiba Tatsuya.”

„Emlékezni fogok rá.”

Visszatartotta magát, mielőtt majdnem ösztönösen kicsusszant volna a száján, hogy „nem probléma”, Tatsuya lenyelt egy sóhajtást.

◊ ◊ ◊

„…Nem gondold, hogy tartozok neked bármivel is.”

Miután a hivatali személyek látótávolságon kívülre kerültek, az, aki elsőként cselekedett, más szóval, az az első kurzusos diák, akit Tatsuya megvédett, ellenséges tekintetett vetett Tatsuyára és csak ennyit mondott szúrós hangon.

Tatsuya arckifejezésének eléggé „ah, ember” kinézete volt.

Az összes barátjának az övéhez hasonló kifejezés uralkodott az arcán.

Megkönnyebbülve, hogy legalább ez az általában fölöslegesen izgatott karakter nem csinálna nagy ügyet belőle, Tatsuya viszonozta az A osztályos diák tekintetét, aki hirtelen gerinces lett.

„Egyáltalán nem gondolom így, szóval ne aggódj.

Ami kimentett téged nem az én könnyed beszédem, hanem Miyuki őszintesége volt.”

„Vele mentem, mert bár Onii-sama jó az emberek túlbeszélésében, problémája van a meggyőzésükkel.”

„Valóban.”

A mesterkélten szégyenlős kinézete elhalványul, helyét egy savanyú mosoly vette át.

„…Morisaki Shunnak hívnak. Ahogy gondoltad, a Morisaki házból származom.”

Látva a szoros kötődést a testvérek között, az ellenségessége halványult egy kicsit, és elárulta a nevét.

„Én csak azt mondom, hogy ez igazán nem nagy ügy.

Elég sok gyakorlati példát láttam vizuális anyagokban.”

„Áh, most hogy említed, azt hiszem én is láttam őket ezelőtt.”

„Te csak most emlékeztél rá, ugye. Ahogy gondoltam Tatsuya teljesen más szinten áll tőled.”

„Milyen támogató. Egy idiótának, aki megpróbál megragadni egy Houkit az aktiváció közepén nincsen joga szintekről beszélni.”

„Ah, kit hívsz te idiótának, idióta?”

„Ühm… Ez igazán veszélyes. Másik mágus aktivációs rituáléja által keltette psionok elutasítást válthatnak ki a saját tudatalattidban.”

„Úgy van, ahogy mondja. Vetted?”

„Erika-chan is rendben? Ne használd közvetlenül a kezedet, az interferencia ezerszeresét kaphatod.”

„Rendben van. Ez le van védve.”

Ahogy a barátok közti beszélgetés, a saját módján jelentősen, végre visszaterelődött rájuk, Tatsuya és Morisaki mozdulatlanul egymásra néztek.

„Még mindig nem ismerlek el téged, Shiba Tatsuya. Shiba-sannak a helye velünk kellene hogy legyen.”

Ezzel a megjegyzéssel, anélkül, hogy megvárná Tatsuya válaszát Morisaki elment. Valószínűleg pontosan mondta, mivel erre nem volt szükséges válaszolni, s ennek az ellenfele is teljesen tudatában volt.

„Hirtelen a teljes nevemen hív, huh.”

Ahogy Tatsuya éppen hallható hangon magában motyogott, Morisaki önkéntelenül is megborzongott. Valószínűtlen volt, hogy az önfejűsége ezzel abbamarad. Habár úgy tűnt, hogy a büszkesége a természetének része.

Mellette, a mormogását hallva, Miyuki nyugtalannak tűnt. Mindig aggódott miatta, hogy a bátyjának az ellenségek szerzéséhez való fogékonysága hátrányt jelent számára.

De ennél is jobban elege volt Morisaki előítéleteiből.

„Onii-sama, visszamenjünk?”

„Jah, igazad van. Leo, Chiba-san, Shibata-san, menjünk.”

A mentális kimerültség érzetében osztozva kettőjük bólintott a többinek és elindultak.

Mintha csak megszakították volna őket, hogy a dolgok rosszabbá váljanak, két A osztályos lány állt az útjukba, de a testbeszédük tisztán mutatta, hogy nem terveztek ma már többet tenni.

Ahogy Miyukival egymásra tekintettek, a pillanat lelassult.

A bátyja szándékait megértve Miyuki épp el akart búcsúzni tőlük, de akkor az egyikőjük kinyitotta a száját.

„Mitsui Honoka vagyok. Sajnálom azt, ami korábban történt.”

Hirtelen teljesen őszintén meghajolt, s Tatsuya eléggé zavarba jött.

Ez a lány, aki korábban enyhén szólva sem rejtegette az elitizmusát, úgy tűnt, hogy egy teljes fordulatot tett.

„Köszönöm, hogy megvédett engem. Morisaki-kun elhessegette, de Onii-sannak köszönhető, hogy nem lett belőle nagyobb bonyodalom.”

„…Semmiség volt. Bár kérlek, áll le az Onii-sannal. Ugyanabba az évfolyamba járunk.”

„Értettem. Akkor hogyan kellene hívnom téged…”

Heves meggyőződés lobogott a szemében.

Remek lenne, ha nem válna problémássá, gondolta Tatsuya, ahogy ügyelt arra, hogy olyan hangnemben válaszoljon, ami nem hangzik elégedetlennek.

„A Tatsuya elég lesz.”

„…Rendben.

És ühm…”

„…Mi az?”

Gyors szemkontaktus után Miyuki Honoka elé lépett.

„…Rendben van, hogy veletek együtt menjünk az állomásig?”

Idegesen, de elszánt meggyőződéssel az arcán, Honoka azt kérte, hogy had tartson velük.

A meglepetés hatására, amit nem is annyira Honoka szavai, hanem inkább az egész helyzet váratlansága okozott, Erika és Mizuki egymásra pillantottak.

Bár kettőjüknek és Leonak, természetesen a testvéreknek, Miyukinak és Tatsuyának nem volt okuk visszautasítani, és valóban nem tették meg.

◊ ◊ ◊

Remek hangulat volt visszafele az állomásra.

A résztvevők Tatsuya, Mizuki, Erika és Leo voltak az E osztályból, együtt Miyukival, Honokával és Kitayama Shizukuval, a lánnyal, aki Mayumi megjelenésekor elkapta Honokát, az A osztályból.

Tatsuya mellett Miyuki volt, és valamilyen furcsa oknál fogva, a másik oldalán Honoka.

„…Akkor az, aki Miyuki CAD-jának beállításában segédkezik, az Tatsuya-san?”

„Igen. Akkor érzem magam a legnyugodtabbnak, ha a dolgokat Onii-samára bízom.”

Honoka kérdésére Miyuki büszkén válaszolt.

„Csak egy kis átrendezést teszek. Miyukinak lenyűgöző feldolgozó képessége van, így a CAD nem igényel nagyobb karbantartást.”

„Ennek ellenére, ha csak annyi tudásod van, hogy egyszerűen megérted az operációs rendszert, akkor nem tudsz sokat tenni.”

Miyuki mellől Mizuki lesett ki, aki csatlakozott a beszélgetésbe. Tatsuya könnyed mosolyából ítélve, ahogy válaszolt, ez nem volt igazán hatékony.

„Nincsen meg a képességem, hogy elérjem a CAD magrendszerét. Az túl sok.”

„Tatsuya-kun, tudnál vetni néhány pillantást az én CAD-omra is?”

Hátranézve Leo és Erika.

Az ok, amiért Erika már nem „Shiba-kunnak”, hanem „Tatsuya-kunnak” szólította Tatsuyát, az azért volt, mert Mitsui-san is így hívta őt, szóval rendben van, egyoldalúan kijelentette. Cserébe nyugodtan hívj csak Erikának, közölte a feltételt.

Természetesen Mizuki is ragaszkodott a cseréhez, és mindez nagyon gyorsan hivatalos lett.

„Lehetetlen. Nem bízok annyira a képességeimben, hogy egy olyan speciális CAD-ot kezelni tudnék.”

„Aha, igazán nem vagy semmi, Tatsuya-kun.”

Nehéz volt megmondani, hogy Tatsuya komoly vagy csak szerény, de Erika reakciója csak egy egyszerű dicséret volt.

„Miért?”

„Rájöttél, hogy ez a CAD-om.”

Tatsuya kérdésre Erika vidáman nevetett, miközben kitekerte az összetolt gumibotot a nyeléhez illesztet szíj segítségével.

Habár szemének csillogása túlmutatott egy egyszerű mosolyon.

„He? Az a gumibot egy készülék?”

Mintha csak egy forgatókönyvet követett volna, Mizuki szemei elkerekedtek meglepődésében, és Erika gyorsan bólintott kettőt megelégedésében.

„Köszönöm a normális reakciódat, Mizuki.

Ha mindenki észrevette volna, elképedtem volna.”

A beszélgetést hallva Leo tovább érdeklődött.

„…Hova van a rendszer beépítve? A korábbi érzetéből ítélve nem teljesen üreges, ugye?”

„Nincs szerencséd. A nyelétől eltekintve teljesen üreges. Megnöveli az erejét egy olyan technikával, aminek a segítségével pecsétet véstek bele. Megerősítő mágia a te területed, ugye?”

„…A technika geometrikus mintákat vesz és bevési ezt az érzékeny ötvözetbe, ami psionok befecskendezésével aktiválódik, igaz?

Ha ezt teszed nem fog kiszivárogni jelentős mennyiségű psion? Elég gyakran kifogynál a gázból, ugye?

Elsősorban a bevésett pecsétek eléggé nem hatékonyak, szóval azt gondoltam, hogy manapság nem nagyon használják ezt a technikát.”

Leo megjegyzésére Erika szemei összeszűkültek meglepetésében és csodálatában.

„Oh, valóban a te területed.

De van még egy dolog.

Az erősítés csak a kiterjedés és a hatás pillanatában szükséges. Ha ezekre a pillanatokra korlátozom a psion kibocsátást, akkor nem veszítek túl sokat.

Ugyanaz az elve, mint a sisaktörőnek. …Eh, mi történt, srácok?”

Ahogy csodálattal és megdöbbenéssel vegyült a levegő, Erika ezt a kérdést tette fel.

„Erika… Eléggé biztos vagyok benne, hogy valami olyasmi, mit a sisaktörő bizalmas, mint egy titkos vagy rejtélyes technika. Sokkal bámulatosabb, mint egyszerűen nagy adag psiont kisugározni.”

Miyuki válaszolt mindenki helyett.

Eléggé véletlenszerűen lett rámutatva.

Erika arckifejezéséből ítélve megriadt.

„Mind Tatsuya-kun és Miyuki-san lenyűgöző, de Erika-chan is lenyűgöző…

A normális emberek ilyen ritkák az iskolánkban?”

„Nem hiszem, hogy van egyáltalán normális ember egy mágia középiskolában.”

Mizuki természetes megjegyzésére az eddig csendes Kitayama Shizuku tett egy teljesen pontos feleletet, és az ügy magja több módon is semmivé foszlott.

Fordítói megjegyzések:

Back to 1. fejezet

Return to Főoldal

Forward to 3. fejezet