Sword Art Online: 1. kötet 25. fejezet
25. fejezet[edit]
A levegőt számos szag keveréke töltötte meg.
A tény, hogy még élek, sokkolt.
Az orromba beáramló levegő bővelkedett az információkban. Először is a fertőtlenítő szúrós szagát éreztem. Majd a nap szárította ruhákét, a gyümölcsök édes illatát, és a saját testem szagát.
Lassan kinyitottam a szemem. Egy pillanatig mintha két erőteljes fénysugár hasított volna az elmémbe, ezért gyorsan becsuktam a szemem.
Kicsivel később megint megpróbáltam kinyitni a szemem. Sokszínű foltok táncoltak a szemem előtt, majd észrevettem, hogy sok folyadék lepi el a szememet.
Pislogtam, hogy eltüntessem. De a folyadék csak ömlött tovább. Tulajdonképpen könnyek voltak.
Sírtam. Vajon miért? Vad, de mély fájdalom és a veszteség érzése mart a szívembe. Hangok visszhangoztak a fülemben, mintha valaki a nevemen szólongatna.
Hunyorogtam az erős fényben, de végül sikerült elűznöm a könnyeket.
Valami puhán feküdtem. Mennyezethez hasonló csempék voltak a fejem fölött. Volt egy sor bézsszínű panel, számos közülük gyengéden fénylett, mintha hátulról megvilágítanák. A szemem sarkából láttam egy fém ventilátort, amiből halk hanggal áramlott ki a levegő.
Egy légkondicionáló… más szavakkal, egy gép. Hogy lehetséges ez? Nincs olyan kovács, legyen bármilyen magas is a képesség pontja, aki gépet tudna csinálni. Ha az ott tényleg egy gép, akkor ez a hely nem…
Ez nem Aincrad.
Szélesre tártam szemeim. Ettől az egy gondolattól teljesen magamhoz tértem. Gyorsan felültem…
De a testem nem hallgatott rám. Egyáltalán nem tudtam erőt kifejteni. Bár a jobb vállam pár centit megemelkedett, de azonnal visszaesett.
Csak a jobb kezem mozgott. A testem fölé emeltem és ránéztem.
Egy pillanatig nem tudtam elhinni, hogy az a csontsovány kar az enyém. Kizárt, hogy azzal kardot tudnék forgatni. Mikor jobban megvizsgáltam a betegesen fehér bőrt, láttam, hogy számtalan szőrcsomó fedi. Láttam a kék vénákat a bőr alatt és a ráncokat az ízületeknél. Minden olyan ijesztő volt, olyan valóságos, olyan biológiai, hogy abnormálisnak tűnt.
A csuklómon egy tapasz egy kanült tartott a helyén, amihez hosszú cső csatlakozott, mintha azon keresztül bejuttatnának valamit. Követtem a tekintetemmel a csövet, ami egy ezüst tartón lógó átlátszó tasakhoz vezetett. A tasak kétharmada még tele volt valamilyen narancssárga folyadékkal, ami állandó ütemben csöpögött.
Megmozdítottam a bal kezemet, megpróbáltam, hogy tudok-e tapintani. Úgy tűnt teljesen meztelen vagyok és valamilyen tömör gélszerű anyagból készült ágyon fekszem. Kicsit hűvösebb volt a testemnél, ezért úgy éreztem, hogy hideg kúszik fel a testemen. Hirtelen eszembe jutott egy emlék: egyszer láttam egy hírt egy újfajta ágyról, amit olyan betegeknek fejlesztettek ki, akik nem tudtak mozogni. Megakadályozzák a felfekvést és lebontják a szerves hulladékot.
Alaposabban megnéztem a környezetemet. Kicsi szoba volt. A falakat hasonló fehér csempe borította, mint a plafont. Jobbra volt egy túlságosan is hatalmas ablak, fehér függöny lógott előtte. Nem láttam a kinti világot, de a sárga napfény átsütött az anyagon. Négykerekű kocsi állt baloldalt messze az ágytól, rottan kosár feküdt rajta. Egy csokor egyszerű virág volt a kosárban, látszólag azok voltak a finom illat forrása. A kocsi mögött egy zárt téglalap ajtó volt.
Ezek alapján ez a hely egy kórház, egy kórterem volt, és egyedül voltam.
Magamhoz tértem és egy hirtelen gondolattól vezérelve felemeltem a jobb kezemet. Összenyomott hüvelyk- és mutatóujjal intettem.
Semmi se történt. Nem volt hangeffekt, sem egy menü ablak. Megint intettem, ezúttal több erőt vittem bele, majd megint. A helyzet nem változott.
Tehát ez tényleg nem a SAO. Egy másik virtuális valóság lenne?
De az öt érzékszervemen beáramló információk mást sugalltak. Ez – a valóság. Az a világ, amit két éve magam mögött hagytam, az, amiről nem hittem, hogy újra látom.
A valóság… Sokáig tartott mire felfogtam a szavak mögötti jelentést. Számomra már hosszú ideje a kardok és csaták világa volt a valóság. Még mindig nem hittem el, hogy a másik világ nincs többé, hogy többé nem abban a világban vagyok.
Akkor visszatértem?
Nem érzetem semmilyen örömöt vagy bármi mást. Csak kissé összezavarodtam és elveszettnek éreztem magam.
Ez a jutalom, amit Kayaba említett a játék kitisztításáért? Biztosan meghaltam abban a világban és a testem teljesen kitörlődött. Elfogadtam. Még értelemet is találtam benne.
Igen – semmi baj se lett volna azzal, hogy csak úgy eltűnök. Abban a világos fényben, eltűnni, szétszóródni, feloldódni a világ maradékában, vele együtt…
- Ááá…
Önkéntelenül adtam ki azt a hangot. Erős fájdalom szúrt a torkomba, amit két éve nem használtam. Egyáltalán nem érdekelt. Kitágult szemmel egyetlen szót, egyetlen nevet mondtam ki, ami megjelent az elmémben.
- A… su… na…
Asuna. A fájdalom szívembe mart, fellobbant. Asuna, szeretett feleségem, aki velem együtt nézte a világ végét.
Álom lett volna? Egy gyönyörű káprázat, amit a virtuális világban láttam? Zavaró gondolatok jelentek meg elmémben.
Nem, létezik. Lehetetlen, hogy azok a napok, amiket nevetéssel, sírással és együtt alvással töltöttünk, álmok lennének csupán.
Kayaba azt mondta: „Kirito-kun, Asuna-kun… gratulálok a játék kitisztításához”. Biztosan ezt mondta. Ha engem is a túlélők közé sorolt, akkor Asunának is vissza kellett térnie ebbe a világba.
Ahogy erre gondoltam, az iránta érzett sóvárgásom és szeretetem eltöltött. Találkozni akartam vele. Meg akartam érinteni a haját. Meg akartam csókolni. Hallani akartam a hangját, ahogy engem szólít.
Megfeszítettem izmaim, és megpróbáltam felkelni. Csak ekkor vettem észre, hogy a fejem le van kötve. Körbetapogattam az ujjaimmal mielőtt megtaláltam a csatot az állam alatt és kicsatoltam. Valami nehéz volt a fejemen. Két kézzel is csak épp hogy le tudtam venni. Felültem és rábámulta a kezemben tartott dologra. Sima, mélykék sisak volt. Ugyanolyan színű kábel csatlakozott a hátuljára, ami lekígyózott a padlóra. Ez a-
Nerve Gear. Emiatt ragadtam bent két évre abban a világban. Már kikapcsolt. Utolsó emlékem erről egy csillogó sisak, de most a színe megfakult. Itt-ott lejött a festék és kilátszott a fémötvözet, amiből készült.
Minden emlékem a másik világról ebben a sisakban volt. Lekötött ez a gondolat és végig simítottam a sisakon.
Gondolom, soha többet nem fogom felvenni. De tökéletesen eleget tett céljának…
Erre gondoltam, mielőtt az ágyra tettem a sisakot. A napok, amiket együtt végig küzdöttünk már csak a múlt. Másra van most szükségem ebben a világban.
Hirtelen tűntek fel a kintről beszűrődő zajok. Hegyeztem a fülem, sokféle hangot hallottam, mintha azt mondanák, hogy a hallásom végre újra normális.
Biztos, hogy embereket hallottam beszélni és kiáltozni. Sietős lépteket és ágyak kerekeit is hallottam, ahogy mozogtak.
Nem tudni, hogy Asuna ebben a kórházban van-e. A SAO játékosai Japán minden zugából érkeztek, vagyis az esélye, hogy pont itt van, kevés. De itt fogom kezdeni a keresést. Mindegy meddig fog tartani, biztosan megtalálom.
Lelöktem a takarót magamról. Számos cső és vezeték volt a gyenge testembe kötve. Talán az elektródák, amik az izmok elsorvadását lassítják le. Mindet kihúztam magamból. Egy narancssárga LED kezdett villogni az ágy szélén lévő panelen, és hangos riasztó szólalt meg, de nem törődtem vele.
Kihúztam az infúziót és végre kiszabadítottam a testem. Talpamat a földre helyzetem, és lassan erőt vittem bele, hogy megpróbáljak felállni. Testem apránként emelkedett, de a térdeim bármelyik pillanatban feladhatják, ettől keserűen elmosolyodtam; lám a szuper erőm sehol se volt.
Megkapaszkodtam az infúzió állványában, és végül sikerült felállni. Körbenéztem, a virágos kosár kocsiján találtam egy összehajtogatott kórházi ruhát és felvettem.
Egyszerű mozdulatok voltak, mégis ziháltam, mire végeztem. Az izmaim, amiket két éve nem használtam máris fájdalommal tüntettek. De nem adom fel ilyen könnyen.
Gyorsan, gyorsan, egy sürgető hangot hallottam. Az egész lényem csak rá vágyott. Addig nem ér véget a harcom, amíg Asuna- Yuuki Asuna nincs a karjaim között.
A kard helyett az állványt markoltam szorosan, nekidőltem és megtettem az első lépést az ajtó felé.
| 24. fejezet | Főoldal | Útószó |
