Fate/Zero (Hungarian): Első Felvonás 4. rész

-271:33:52

Matou Kariya lelki ereje végül kiállta a keserű fájdalmat, de a teste kezdte felmondani a szolgálatot.

Három hónap alatt az összes haja kifehéredett. A bőrét beborították a kisebesedések, melyekkel az élő hús rózsaszínes árnyalatától merőben különböző hamuszürke bőr síri árnyalatában játszó felületek keveredtek. Látni lehetett, amint a prana nevű méreg mely az ereiben keringett szétterjed a férfi áttetsző húsa alatt ahogy a törzsét beszőtte a tinta fekete repedések kavargó hálója.

Így hát a teste sokkal nagyobb sebességgel omlott össze mint valaha gondolta volna. A hatás különösen nagy mértékben jelentkezett a testének bal felén és annak idegein, olyannyira, hogy egy ponton a bal csuklója és térde teljesen lebénult. Egy átmeneti rehabilitációs program úgy-ahogy helyrehozta őket, de a bal keze még így is lassabban reagált a jobbnál, és ha megszaporázta a lépteit, húzta a bal lábát.

A szabálytalan pulzusa miatt a remegés mindennapos volt számára. A szilárd étel fogyasztása lehetetlenné vált; Ehelyett intravénás glükóz injekciókkal táplálták.

A modern orvostudomány számára már az is csoda volt, hogy egy ilyen állapotban lévő lény még mindig életben volt. Habár Kariya továbbra is képes volt a saját lábán állni és járni, ez némi iróniával a pranának volt köszönhető amivel mágusként született.

A Címer férgek, melyek a férfi testét megszállták a fejlődésnek már arra a fokára értek, ahol képesek voltak a Mágikus Körök feladatát ellátni. Hogy életben tarthassák haldokló gazdájukat kétségbeesésükben feladatkörükön kívül cselekedtek.

Ha csak a Mágikus Körök számán múlik, Kariya már rendelkezett azzal a prana mennyiséggel ami a mágussá váláshoz szükséges volt. Szemmel láthatólag fejlődése még Matou Zouken elvárásait is felülmúlta. Ennek eredményeként az Utasító Pecsétek három sebhelye jól láthatóan megjelent a férfi jobb kezén. Úgy néz ki a Szent Grál is elismerte őt a Matou család képviselőjeként. Zouken számításai szerint Kariyának egy hónapja volt hátra. Ez az idő elégnek ígérkezett a férfi számára.

A visszaszámlálás a Heaven’s Feelig megkezdődött. Ha mind a 7 Servant megidéztetik, a háború akár már holnap megkezdődhet. Ennek időtartama a korábbi tapasztalatokból kiindulva olyan két hétre volt tehető. Valamivel Kariya halála előttre.

Azonban azzal, ha a fiú aktiválja a Mágikus Köreit felingerli a Címer férgeket. Ha ez megtörténik, kétségtelen, hogy a testére nehezedő nyomás messze meghaladja majd a többi mágusét. Legrosszabb esetben a Címer férgek felfalják a gazdájukat mielőtt a háború véget érne.

Kariyának nemcsak a másik hat mester ellen kell majd harcolnia. Akár úgy is mondhatjuk, hogy a legnagyobb ellenségei a benne fészkelő lények voltak.

                                               X           X

Azon az éjjelen, amint a Kariya a Matou rezidencia alagsora felé tartott, hogy szembenézzen végső megpróbáltatásával, véletlenül összefutott Sakurával a folyosón.

„…”

Az ijedt kifejezés ami Sakura arcán átfutott, mikor észrevette a Kariyát kissé szíven szúrta a fiút.

Ebben a helyzetben, bár nem volt mit tenni, a férfinek mégis fájdalmat okozott, hogy immáron Sakura félelmének tárgyává vált.

„Ó, Sakura-chan… megijesztettelek?”

„Um…az arcod, mi történt?”

„Á. Csak egy kis probléma adódott.”

A bal szemének látását tegnapra teljesen elveszítette. A tejfehér, elhalt szemgolyóval együtt a környező izmok is megbénultak. Nem tudta mozgatni többé sem a szemhéját, sem a szemöldökét;

Valószínűleg az arcának bal fele mostanra az élettelenség jeleit mutatta miként megmerevedett, mint egy halotti maszk. A tükörképe még őt magát is megijesztette, nemhogy Sakurát.

„Már nem sok hiányzik hozzá, hogy a bennem lévő férgek végleg legyőzzenek. A nagybácsi nem olyan szívós mint Sakura-chan.”

Keserű mosolyra akarta húzni a száját, de úgy néz ki, egy sokkal hátborzongatóbb arckifejezés lett belőle. Sakura még jobban megijedt, a teste összegömbölyödött.

„--Kariya nagybácsi, most olyan, mintha valaki egészen más lennél.”

„Ha-ha, talán tényleg ez a helyzet.”

Egy megjátszott, száraz nevetéssel a fiú bizonytalanul elterelte a témát.

--Ezt én is elmondhatom rólad, Sakura.

Igen, Kariya szívében ez a gondolat körvonalazódott fáradtan.

A Sakura akit már Matounak hívnak szintén megváltozott, egy olyan lánnyá, aki teljesen különbözött attól a Sakurától akit Kariya megismert.

Egy tekintet, ami olyan üres és tompa, mint egy bábué. Az a sokféle érzelem, ami amögött a szempár mögött lakozott egyszer sem mutatta meg magát a férfi előtt ez alatt az egy év alatt. Annak a kislánynak az ártatlan arca aki örökké a nővérét, Rint követte, és olyan gondtalanul játszadozott, mint egy kiskutya, rég eltűnt.

Ez érthető. Csak arra a kegyetlen kiképzésre kell gondolni amin Sakura az elmúlt egy év során keresztülment, hogy a Matouk thaumaturgiájának örököse lehessen.

Sakura teste valóban jó lehetőséget hordoz a mágiára. Ezen a téren messze megelőzi Kariyát, és a bátyját, Byakuyát. Ez a lehetőség azonban elkerülhetetlenül sokkal inkább egy, a Matouk thaumaturgiájától merőben különböző Tohsaka-féle mágia elsajátítását szándékozó mágusnak kedvezett.

Ahhoz, hogy Sakura teste a Matouk mágiájához alkalmazódhasson akklimatizációra volt szükség.

Ennek az úgynevezett akklimatizációnak - meghonosításnak - az eljárásai voltak azok a kínzások, melyekre a Matou rezidencia föld alatti féreg tárolójában minden éjjel és nappal sor került a “tanítatás” jegyében.

A gyerekek elméje éretlen.

Nem rendelkeznek a szilárd eltökéltséggel és erővel hogy a nyomorúságukat dühé alakítsák. Egy kegyetlen sorssal szembesülve nem adatik meg számukra az erős akarat lehetősége. Ráadásul mivel még nem ismerték meg és fogták fel az életet, az afféle eszmék mint a becsület és a remény még felfedezésre várnak előttük.

Így hát a kétségbeesés perceiben a gyerekek a felnőtteknél hajlamosabbak arra, hogy becsukják az elméjüket és elzárják a szívüket.

Mivel még nem ízlelték meg az élet örömeit, nem esik nehezükre a lemondás. Mivel még nem értik meg a jövő jelentését könnyen elmerülnek a bánatban.

Kariya kénytelen volt a saját szemeivel végignézni, hogy egy év leforgása alatt egy kislány hogyan zárta el fokozatosan a szívét a rá mért kínzások hatására.

A fiút kínozta a testét felemésztő parazita férgek okozta hasogató fájdalom, és kínozta az ennél is rosszabb, mindent maga alá temető bűntudat ami a lelke felemésztésén munkálkodott. Kétségkívül ő volt az egyik oka Sakura gyötrelmének. Kariya átkozta Matou Zoukent, átkozta Tohsaka Tokiomit s egyszersmind átkozta önmagát.

Egyetlen dolog volt, ami vigaszt nyújtott – a Sakura, aki olyan zárkózottá vált, mint egy porcelánbaba, csak akkor nyílt meg igazán, mikor Kariyával volt, és időnként még az ártatlanság szavai is elhagyták a száját mikor találkoztak.

Akár azoknak a kapcsolata volt ez, akik egyazon fájdalmon mennek keresztül, akár igazi barátság ami akkor kötetett, mikor a kislányt még Tohsaka Sakurának hívták, a lány továbbra is máshogy nézett rá, mint az “oktatóira”, Zoukenre és Byakuyára.

“Ma nem kell a féreg tároló szobába mennem. Nagyapa azt monda azért, mert most ott valami sokkal fontosabb fog történni”

“Á, igen, tudom. Ezért megy a nagybácsi helyetted a féreg tárolóba.”

A fiú válaszát hallva Sakura oldalra billentette a fejét, amint Kariya arcát fürkészte. “Kariya nagybácsi, te most valahová messzire mész?”

A gyerekek sajátosan éles megérzéseivel Sakura mintha megjósolta volna Kariya sorsát. De a fiú nem akarta, hogy a kis Sakura túlságosan aggódjon.

“A nagybácsi fontos ügyekkel lesz elfoglalva egy darabig, úgyhogy nem lesz sok időm, hogy így Sakura-channal beszélgessek mint most.”

“Értem…”

A kislány tekintete lesiklott Kariyáról, és nyomban visszaváltozott azzá a semmitmondó nézéssé, a nézéssé, ami mintha valami távoli tárgyra meredne amit csak ő láthat. Mivel a fiúnak fájt Sakurát így látnia Kariya megpróbált egy új témával előrukkolni.

“Mond csak, Sakura-chan, nincs kedved majd megint együtt játszani ha a nagybácsi munkája véget ér? Együtt az anyukáddal és a nővérkéddel.”

“Anya, nővér…”

Mondta a kislány lehangoltan egy pillanatnyi szünet után.

“…számomra már senki nincs, akit így hívhatok. Nagyapa azt mondta, hogy tekintsek rájuk úgy, mintha nem is léteznének.”

“Értem…” Hangzott a határozatlan válasz.

Kariya Sakura elé térdelt és a még működőképes jobb karjával finoman magához ölelte. Ahogy a kislány fejét a mellkasába temette Sakura már nem láthatta Kariya arcát. Így a fiúnak nem kellett félnie, hogy a lány meglátja az arcán pergő könnyeket.

“Akkor hívjuk el Aoi-sant és Rin-chant a Tohsaka családból, és menjünk el valahova nagyon, nagyon messzire, csak mi négyen; pont ahogy szoktunk. Na mit gondolsz?”

“- Láthatjuk azokat az embereket még valaha?”

Egy gyenge hang ami a fiú karjának öleléséből szűrődött. Kariya magához szorította Sakurát azzal a kezével amivel a lányt tartotta és bólintott.

“Persze, hogy láthatjuk őket. Megígérem.”

Semmi mást nem ígérhetett.

Ha lehetséges volna, más szavak egy újabb ígéretet alkothattak volna. Ha megtehette volna, Kariya mindent megadott volna, hogy azt mondhassa most Sakurának, hogy már csak néhány napot kell kibírnia mielőtt kiszabadítja Matou Zouken halálos szorításából.

De ezt nem volt megengedett.

Mivel más módot nem ismert, hogy megvédje önmagát, Sakura mindent megtett, hogy megbénítsa az elméjét a kétségbeesés és beletörődés által. Az elviselhetetlen fájdalom ellen ez a magatehetetlen kislány csak a még érezni képes öntudata elpusztításával tud védekezni.

Hogy lenne képes olyan kegyetlen szavakat, mint “nem szabad feladnod a reményt” vagy “vigyázz magadra” egy ilyen gyereknek mondani? Az efféle pillanatnyi megnyugvást hordozó sorok csak a beszélőn segítenek. Azzal, hogy reményt adna neki elvenné a kétségbeesés páncélját amit a lány a lelke köré húzott. Ha ez megtörténne, Sakura fiatal és sérülékeny elméje egy éjszaka alatt összetörne.

Így aztán—

Bár mindketten a Matou rezidenciában éltek, Kariya sosem mondhatta magát Sakura “megmentőjének”. Csak azzal védhette meg, hogy mellette állt egy olyan felnőttként, aki éppúgy ki volt szolgáltatva Zoukennek és éppolyan gyenge volt, mint Sakura.

“---Akkor viszlát. A nagybácsinak most mennie kell.”

Kariya eleresztette Sakurát remélve, hogy a könnyei mostanra felszáradtak. A kislány komolyan felnézett a fiú arcának elhalt bal felére.

“…Mm, viszlát Kariya nagybácsi.”

A búcsú szavai pont erre a helyzetre illettek. Ezt helyesen érezte a lány, még ha csak egy gyerek volt is.

Kariya eképp fohászkodott a szívében alázatosan amint Sakura távolodó, összetört alakját nézte – kérlek, add, hogy ne legyen túl késő.

A férfit többé nem érdekelte bármi lesz is vele. Az élete már Aoié és Sakuráé, anyáé és lányáé. Ha volt valami, ami az övé, az annak az érzése, hogy elkésett, a lehetőség, hogy meghal, mielőtt megszerezné a Grált.

A késlekedés érzésének oka, mely a szívét nyomta, Sakura volt. Ha Kariya sikerrel szerzi meg a Grált, és visszajuttatja Sakurát az anyjának, képes lesz a kislány, aki ilyen mélyen elzárkózott bánatában egy nap kitörni ebből a zord burokból és visszatérni az életbe?

A megrázkódtatások, amiken ebben az évben keresztülment minden bizonnyal egész életén át kísérik majd, de a fiú azt remélte, hogy az idő elteltével majd begyógyulnak a sebek. Bízott benne, hogy a lány szíve nem élt át olyan borzalmakat amelyek örök életére megnyomorították volna.

Az egyetlen, amit tehetett, hogy imádkozott. Az, aki a kislány szívén keletkezett sebeket begyógyíthatja nem Kariya lesz. Neki már nem sok ideje maradt; ő nem képes rá, hogy elvégezze ezt a munkát.

Ez azoknak lesz a dolga, akik élete a jövőben biztonságban van.

Kariya megfordult, és lassan, de eltökélten lelépett a földalatti féreg tároló szobába vezető lépcső legfelső fokára.