Sword Art Online - Második kötet

Prológus

Egy óriás kastély kőből és acélból lebeg a végtelen égen.

Ez az egész világ ebből állt.

Egy hónapjába tellett egy csapat hóbortos iparosnak, hogy felfedezzék a helyet; a legalsó szint átmérője körül-belül 10km lehetett – elég nagy, hogy Setagaya-ku1 egésze elférjen benne. Felette, pontosan 100 emelet rétegződött felfelé; az abszolút magassága elképzelhetetlen volt. Még csak megbecsülni is lehetetlen volt, hogy mennyi adatból állhat.

Belül volt pár nagyváros, számtalan kisváros és falu, erdőkkel és pusztákkal, sőt még tavakkal is. Csak egyetlen lépcső kötötte össze az egyik emeletet a másikkal, ezek a lépcsők labirintusban voltak, ahol nagyszámú szörny barangolt, vagyis megtalálni és átjutni rajta nem volt sima ügy. Habár, ha valakinek sikerült egyszer átjutnia rajta egy városba érkezett a felsőbb emeleten, ahol a „Teleportáló kapuk" összekötötték az alsóbb szintek kapuival így lehetővé tették, hogy bárki szabadon mozoghasson a szintek között.

Ezekkel a kritériumokkal, az óriási kastélyt lassan és kitartóan meghódítottuk igen hosszú idő alatt.

A kastély neve "Aincrad"; egy lebegő világ a karddal vívott harcoknak, ami elnyelt több mint 6000 embert. Úgy is ismerik, mint…

„Sword Art Online“

A sötét kardforgató (Aincrad 35. emelet, 2024 Február)

- Kérlek…ne hagyj egyedül…Piná…

Két oldalt folytak Silica könnyei, ahogy fénytöredékek törtek fel a földön heverő tollból.

A világoskék toll volt a hagyatéka az ő egyetlen barátjának és partnerének, aki hosszú ideje vele volt már, a kis bizalmasa „Piná“. Pár pillanattal ezelőtt, Piná Silicát védve vesztette életét. Egy halálos seb, amit egy szörny fegyvere okozott, szomorú sírásra emlékeztető hangot adott ki, mielőtt széttört akár a jég. Mindössze egy hosszú farok tollát hátrahagyva, ami mindig vidáman lengett mikor a nevén szólították...

1. fejezet

Silica egyike volt a ritka „Szörnyszelídítőknek” a SAO-ban, vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy „egykor” közülük való volt. A bizalmasa, egy szörnyszelídítő szimbóluma, már nem volt többé mellette.

A szörnyszelídítő nem egy osztály, se nem egy képesség volt a rendszer által, hanem egy kifejezés, amit a játékosok használtak.

Ritka alkalmanként, agresszív szörnyek érdeklődést mutatnak emberek iránt. Ha nem szalasztod el az alkalmat, akkor sikeresen megszelídítheted a szörnyet, ha adsz neki egy falat ennivalót. A szörny ekkor a játékos „Bizalmasa” és egy drága társ lesz, aki támogatja a játékost különféle módokon. A játékosokat, akiknek sikerül a szelídítés mind dicsérettel, mind irigységgel emlegetik.

Persze nem minden szörny lehet bizalmas; csak nagyon kevés szörnyet lehet megszelídíteni. A feltételek, hogy az esemény bekövetkezzen nem voltak tiszták, de egy biztos, hogyha túl sokat öltél meg abból a bizonyos fajtájú szörnyből az esemény nem következhet be.

Ez egy igen nehéz feltétel, ha jobban belegondolsz. Még ha valaki meg is próbált szerezni egy familiárist azáltal, hogy sokszor találkozik velük, a szörnyek agresszívak és a játékos nem tudja elkerülni a harcot velük. Más szavakkal, ha valaki szörnyszelídítővé akart válni, akkor újra és újra találkoznia kellett a bizonyos szörnnyel, és ha az esemény nem következett be akkor elfutni. Nem nehéz elképzelni mennyire idegesítő lehet ez.

Mondhatjuk úgy, hogy Silica nagyon szerencsés volt ebben a helyzetben.

Semmi tudással erről, belépett valamilyen erdőbe csak úgy, minden ok nélkül az emeleten, csak mert akkor úgy érezte. Az első szörny, amivel találkozott nem bántotta, hanem egyszerűen közeledett hozzá. Adott neki egy mogyorót, amit az azelőtti nap vett minden gondolat nélkül és pont úgy adódott, hogy a szörny kedvelte az ételt.

A szörny egy „Tollas sárkány” volt. Az egész testét puha világoskék tollak borították és két hosszú tolla volt farok helyett. A kicsi sárkány igen ritka volt, csak ha már róla van szó. Talán Silica volt az első, akinek sikerült egy ilyet szelídítenie, ami egyből a szóbeszédek témájává vált, amikor visszatért a városába „Friben-be” a nyolcadik emeleten miközben az állat a vállán ült. Másnap számtalan játékos próbálta megszelídíteni a tollas sárkányt Silica információit követve, de egyiküknek sem sikerült.

Silica a kissárkányt „Pinânak” nevezte el. Ez ugyanaz a név volt, amit a való világban a macskájának is adott.

A familiáris szörnyekről tudni kellett, hogy a státusz pontjai alacsonyak voltak, ha aktuális harcra került sor és Pinâ se volt különb. Ám voltak helyette különleges képességei: egy észlelő képesség, ami figyelmeztette a játékost a közelítő szörnyekről, egy képesség, ami bizonyos mértékig gyógyította a játékost és így tovább. Ezek mind hasznosak voltak és a napról napra való vadászatot jócskán megkönnyítették. De, ami a legboldogabbá tette Silicát az a melegség és kényelem érzet volt, amit Pinâ létezése nyújtott.

A mesterséges intelligenciája a szörnyeknek nem volt olyan nagy. Persze, nem tudtak beszélni, és csak jó néhány parancsot értettek meg. De Silicának, aki tizenkét évesen belépett a játékba, és akit összetört a félelem és az idegesség, Pinâ egy megmentő volt, amit nehéz volt elmagyarázni szavakban. Nem túlzás azt mondani, hogy Silica „Kalandjai” - ami itt az életben maradást jelentette – Pinâval kezdődött.

Egy év után, Silica és Pinâ egyenletesen fejlődtek, és mint egészen jó tőrhasználó vált belőle. Ez elég híressé tette a közepes szintű játékosok között, mint közülük az egyik legjobb.

Persze még mindig messze állt azoktól a felsőosztályú játékosoktól, akik a fronton harcoltak; de valamelyest, azt a néhány száz játékost, akik a játék kitisztítását végezték a hétezer emberből ritkábban lehetett látni, mint a szörnyszelídítőket. Ezért híressé válni az átlag játékosok között hasonló volt, mint a játék egyik idoljává válni.

Mivel a női játékosok igen ritkák voltak, főleg ha tudták, hogy hány éves, nem tartott sokáig „Sárkánymester Silicának”, hogy híressé váljon számtalan rajongóval. Rengeteg meghívást kapott csapatoktól és céhektől, akik egy idolt akartak és ez persze elkerülhetetlen volt, hogy büszkesége túláradjon. Ám végül a büszkesége okozta a végzetes hibáját, és nem fordulhatott vissza akármennyire is bánta meg.

Veszekedés egy apró részlet felett mindent megváltoztatott.

Silica egy hatalmas erdőben volt északon, a harmincötödik emeleten, amit csak úgy ismernek, mint „A barangolás erdeje”, egy társasággal, akiket csak két hete ismert meg. Annál a pontnál még messze voltak a fronttól, ami az ötvenötödik emeleten volt akkor, vagyis a harmincötödik emeletet már kitisztították. De a magasabb osztálybeli harcosok nem törődtek mással, mint a labirintus területtel, vagyis kisebb vártornyok, mint „A barangolás erdeje” híres hely volt az átlag játékosok számára.

A hatszemélyes társaság, amihez Silica csatlakozott képzett harcosokból volt összetéve, reggel óta harcoltak és elég sok tárgyat találtak, beleértve pár kincses ládát is. Amikor már a nap már lenyugvóban volt és már mindenki kifogyott a gyógyító italokból, elindultak vissza a lakóövezet felé. Egy vékony női játékos, aki egy lándzsát használt mondott valamit, lehet azért, hogy ellenőrizze Silicát.

- Majd körbe adjuk a dolgokat, amiket szereztünk mikor visszaértünk. De mivel téged gyógyít a gyíkod, ezért nincs szükséged azokra a gyógyító kristályokra igaz?

Silica ezt sértésnek érezte és visszavágott.

- Te még csak ki se jössz a frontra csak a csapat mögött mászkálsz, nem mintha te használnál gyógyító kristályokat.

Ezután a civakodás csak fokozódott és a csapatvezető próbálkozásai, egy kard- és pajzshasználó, hogy megállítsa őket teljesen reménytelen volt. Végül Silica haragjában azt mondta:

- Nem kellenek a cuccok. Soha többé nem társulok veled. Amúgy is rengeteg ember van, aki társulni akar velem.

Figyelmen kívül hagyva a csapatvezető javaslatát, hogy legalább addig maradjanak együtt, amíg kijutnak az erdőből vissza a lakóövezetbe, elhagyta a csapatot és elindult lefelé céltalanul egy kis vágaton.

Még ha egyedül is ment, hetven százalékig már mestere volt a tőrhasználatának és Pinâ is ott volt, hogy fedezze a hátát, szóval a szörnyek a harmincötödik emeleten nem jelentettek gondot a számára. Át kellett volna jutni az erdőn és vissza a lakóövezetbe minden probléma nélkül. Vagyis így lett volna, ha nem téved el.

Az erdőt nem a semmiért hívták „A barangolás erdejének”.

Az erdő tele volt óriási, tornyosuló fákkal és részekre tagolódott, mint egy sakktábla; egy perccel az után, hogy beléptél egy területre az kapcsolódott egy másik területhez. Ha ki akartál jutni az erdőből, akkor vagy egy perc alatt végig kellett futnod az összes területen vagy venni egy drága térképet a lakóövezetben, ami megmutatta, hogy az adott terület, amiben vagy melyikhez kapcsolódik, és hogy juthatsz át az erdőn.

De az egyetlen személy, akinek volt térképe az a csapatvezér volt. Ha használta a teleportáló kristályát csak egy másik területre vitte a város helyett, ezért meg kellett próbálnia átverekedni magát az összes területen. Körbe futkározva a hatalmas fák gyökerei és az azt követő örökké kígyózó erdőcsapás nehezebbnek bizonyult, mint gondolta.

Silica úgy döntött, hogy északnak tart, de az egy-percek peregtek mielőtt elérte volna a területek végét, végül valami ismeretlen területen kötött ki újra és újra. Hamarosan már az ájulás határán volt a kimerültségtől. A lenyugvó nap vöröse egyre mélyült és ő egyre nyugtalanabb lett, ahogy az ég egyre sötétebb lett és az esélye, hogy kikerül a vártoronyból egyre csekélyebb lett.

Végül, Silica feladta a futást és elkezdett gyalogolni, remélve, hogy az erdő szélénél köt ki valahogy. De a szerencse nem az ő oldalán állt és számtalana szörny támadt rá miközben botladozott. Még a nagy szintkülönbség ellenére is, egyre sötétebb lett és végül már azt se látta mi van a földön. Habár ott volt Pinâ, hogy segítsen neki nem tudott minden harcból sértetlenül távozni, végül felhasználta minden gyógyító italát, sőt még a vészhelyzetre tartogatott gyógyító kristályát is.

Mintha megérezte volna Silica idegességét, Pinâ megcirógatta az arcát a fejével miközben dorombolt a vállán. Silica megbánta a sietségét és büszkeségét, ami ebbe a helyzetbe sodorta, miközben megsimogatta partnere hosszú nyakát nyugtató módon.

Azt motyogta magában miközben sétált:

- Sajnálom. Nem hiszem különlegesnek magam még egyszer. Ezért kérlek, engedj ki innen, ha legközelebb teret ugrok.

Egy másik eltorzult területre lépett, ahogy imádkozott. Egy kurta szédüléshullám után, ami megjelent előtte a szokásos mély erdő, amit minden alkalommal látott. Nyoma se volt a pusztáknak a sötét magas fák mellett.

Ahogy a csalódott Silica újra elindult, Pinâ felemelte a fejét és egy éles sikítást hallatott. Ez egy vészjelzés volt. Silica azonnal előrántotta a tőrjét és abba az irányba emelte, amibe Pinâ nézett.

Néhány másodperccel később egy halk morgást hallott egy óriási moha fedte fa mögül. Ahogy látását arra fókuszálta egy sárga jelző jelent meg. Néhány volt belőlük. Kettő, nem…talán három. A szörnyek neve „Iszákos majom” volt. Ezek a szörnyek a legerősebbek közül valók voltak a barangolás erdejében. Silica az ajkaiba harapott.

Még ha ez is volt a helyzet...

Nem voltak olyan veszélyesek, ha valaki a szintjüket nézte.

Amikor középosztálybeli játékosok, mint Silica, kiment a csatatérre ez egy közönséges felfogás volt, hogy néhány szinttel magasabbak legyenek, mint a megjelenő szörnyek. Általában, elég magas szinten kell lenned, ahhoz hogy letudj győzni ötöt, minden gyógyító ital nélkül.

Az ok az volt, hogy a legmagasabb szintű harcosok a frontvonalon, még a középosztálybeli játékosok kalandokon vettek részt, hogy elég col-t keressenek a megélhetésre, és hogy elég tapasztalatot szerezzenek csak azért, hogy ne maradjanak le az átlag játékosoktól, és persze, hogy elűzzék az unalmat. Ezek közül az okok közül, egyik se érte meg, hogy kockáztasd az életed. Valójában még mindig van legalább ezer játékos a „Kezdetek városában” akik még a halál legkisebb esélyét is visszautasították.

De mindenkinek kell egy bizonyos pénzforrás, amiből eleget kereshet italra és alvásra. Sőt mi több minden MMORPG játékosnak volt egy betegségre hasonlító érzete, ami a bizonytalanság érzetét keltette bennük, ha nem értek el egy hétköznapi szintet. Emiatt, másfél évvel a játék kezdete után a legtöbb játékos kivándorolt a harcmezőre, hogy nagyobb szinteket érhessenek el és élvezhessék a kalandozást.

Emiatt, az iszákos majmok, amit úgy magasztaltak, mint az egyik legerősebb szörnyet a harmincötödik emeleten, nem volt nagy kihívás Silica számára; legalábbis nem kellett volna, hogy az legyen.

Silica megemelte a tőrt miközben rávette magát, hogy koncentráljon. Pinâ is felszállt miközben készülődött a harcra.

A szörnyek, amik megjelentek a fa mögül emberszabásúak voltak és sötétvörös bunda fedte őket. Egy durva furkót tartottak a jobb kezükben és valamilyen tököt, amit zsinórral tartottak a bal kezükben.

Ahogy a majmok felemelték a furkójukat és kinyitották a szájukat, hogy bőgjenek, Silica előrerohant, hogy bevigye az első csapást. Szerzet egy tiszta találatot és egy elég nagy részt vett le az Életerő Pontjaiból a „Gyors marással”, ez egy középosztálybeli roham-tőr képesség, majd átment egy nagy sebességű kombóba, ami a legnagyobb előnye volt a tőr használatnak.

Az iszákos majmok alacsonyszintű buzogány-képességeket használtak, és habár mindegyik ütésnek rettentő ereje volt, de hiányzott belőlük a sebesség és a többütéses kombó. Silica sorozta a csapásaival az iszákos majmokat, majd gyorsan visszahátrált csak, hogy egy újabb rohamot indíthasson ellenük. Ezt néhányszor ismételve az iszákos majmok Életerő Pontja nagymértékben csökkent rövid idő alatt. Egyszer-egyszer Pinâ is használta a buborékszerű fújó támadását, hogy összezavarja az ellenfelet.

De mielőtt elindíthatta volna a negyedik képességét a „Hóbortos éleket” és megölje a majmokat…

Egy új ellenség jött a háta mögül, cserélve az előtte lévő majommal a rövid szünet alatt. Silicának nem volt más esélye csak, mint hogy támadja a másik majmot. Az előző majom kihátrált majd megdöntötte a tököt a bal kezével...

Silica ledöbbent, amikor az iszákos majom ÉP csíkjára tekintett. Az ÉP csíkja hihetetlen gyorsasággal töltődött fel. Úgy tűnt, hogy a tök valamilyen gyógyító italt tartalmazott.

Már nézett szembe korábban is iszákos majmokkal a harmincötödik emeleten, de azok csak ketten voltak akkor és még azelőtt megölte őket mielőtt cserélhettek volna, úgyhogy nem volt tudatában ennek a különleges képességnek. Silica csikorgatta a fogait és koncentrált, hogy a másodikkal rendesen elbánjon.

De amint az ÉP csíkja megütötte a piros sávot, növelte a távolságot, hogy megindíthassa végső támadását, a másik majom cserélt vele. Ez a harmadik iszákos majom volt. Ekkor már az első majom is majdnem tejesen feltöltötte az ÉP csíkját.

Ennek sose lett volna vége, ha így folytatódott volna tovább. Szája kiszáradt az aggodalomtól.

Silicának alig volt tapasztalata az olyan harcokban, amikor egyedül van. Még ha elsöprő előnye is volt szintekben, ez csak egy szám volt; a játékos tényleges képessége teljesen más téma volt. Az aggodalom, amit érzett Silicában átment zavarodottságba. Egyre többet tévesztett, ami utat nyitott az ellenfélnek, hogy ellentámadást indítson.

Mikor a harmadik iszákos majomnak is sikerült lecsökkentenie a ÉP-jét a felére, a próbálkozása, hogy kombókat végez egymás után rést hagyott maga után. A majom nem szalasztotta el a lehetőséget és bevitt egy kritikus találatot.

A fa buzogány durva megmunkálású volt, de az alaptámadási ereje, ami a súlyából származott kombinálva az iszákos majom támadási erejével Silica ÉP-jének harminc százalékos csökkenését okozta. Hideg futott végig a hátán.

A tény, hogy kifogyott a gyógyító italokból csak hozzáadódott az idegességéhez. Pinâ lehelete visszaállította körül-belül a tíz százalékát az ÉP-jének, de ez nem egy olyan dolog volt, amit Pinâ gyakran tudott használni. Még ezzel is, ha három ilyen támadás betalálna – meghalna.

Halál. Silica megdermedt, amint ennek a lehetősége felötlött benne. A karját nem tudta megemelni. A lábai nem mozdultak.

Eddig a harc félelmetes volt, de messze állt az aktuális veszélytől. Eddig sose gondolta, hogy a tényleges halálhoz kapcsolódik...

Ahogy ott állt megdermedve szemben az iszákos majommal, ami üvöltött és felemelte a buzogányát megint, Silica rájött mit is jelent valójában harcolni egy szörnnyel a SAO-ban. Egy ellentmondás; a SAO egy játék volt, de nem egy olyan, amit játszani kell.

A buzogány tompa hanggal végighasítva a levegőn, neki csapódott, ahogy ott állt megmerevedve. Nem bírta ki az ütközést és a földre esett. Az ÉP-je nagymértékben csökkent és belépett a narancs zónába.

Végül már semmire se tudott gondolni. El tudott volna futni. Használhatott volna teleportáló kristályt, de ő csak szimplán figyelte, ahogy a majom harmadszorra is felemeli a buzogányát.

A megmunkálatlan fegyver piros fényt eresztet, és mikor már reflexszerűen bezárta volna a szemeit...

Egy kis alak ugrott közé és az buzogány közé. A csapódás nehéz és dermesztő hangja hallatszott. Az égkék tollak szétoszlottak egy pillanat alatt és a kis ÉP csík nullára csökkent.

Pinâ Silicára nézett a kék kerek szemeivel, miután a földre hullott. Egy gyenge morgást kiadva számtalan sokszögre oszlott szét. Egy hosszú farok toll lebegett lefelé a földre, mintha csak táncolt volna.

Valami Silicában eltört. A cérna, ami összetartotta elszakadt. Mielőtt a szomorúság eláraszthatta volna, a düh kerítette hatalmába: düh, amiért nem tudott mozdulni egyetlen ütés után; düh, amiért elég beképzelt volt, hogy egy kis vita miatt úgy gondolta egyedül is keresztüljut az erdőn.

Silica egy ruganyos mozdulattal hátralépet, kikerülve a csapást, amit a szörny akart rá mérni. Aztán neki rohant egy ordítás közepette. A tőr a jobb kezében villogott miközben a majmot sorozta csapásaival.

Még csak nem is próbálta elkerülni a másik majom buzogányát, ami látta társa csökkenő ÉP-jét, helyette blokkolta a bal kezével. Az ÉP-je csökkent, habár nem annyival mintha az egy közvetlen találat lett volna. Figyelmen kívül hagyta és azután ment, amelyik megölte Pinât.

Az előnyére használta kicsiny formáját, egyenesen neki rohant a majomnak és minden erejével belemélyesztette a tőrjét, annak mellkasába. Egy világító kritikus effekttel, az ellenfél ÉP-je semmivé foszlott. Egy sikoly jött először majd, a szétoszlás hangja.

Az oszló törmelékben Silica az új ellenség felé fordította testét és megiramodott. Az ÉP csíkja már a piros veszély zónában volt, de már nem érdekelte többé. Már csak az ellenséget látta, akit meg kellett ölnie, mintha megnőtt volna csak, hogy betöltse látómezejét.

Elfelejtette halálfélelmét és pont azon volt, hogy egy halálra ítélt rohamot indítson a lengő buzogány alól.

Egy világos fény vágta keresztül az iszákos majmokat hátulról, amik egymás mellett álltak.

A két majom teste egy pillanat alatt szétesett, majd szétoszlottak és eltűntek.

Ahogy Silica állt dermedten, egy férfi játékost látott a szétoszló darabkák mögött. Fekete haja volt és egy fekete kabátot viselt. Nem volt túl magas, de elsöprő jelenlét sugárzott belőle. Silica hátrébb lépett, amint az ösztönös félelem eluralkodott rajta. Szemeik találkoztak.

De a szemei csendesek voltak és mélyek akár az éjszaka. A fiú a hüvelyébe visszatette az egykezes kardját a hátán, majd egy csengő hanggal szólásra nyitotta a száját.

-Sajnálom. Nem tudtam megmenteni a barátod.

A testében lévő erő teljesen elhagyta, ahogy meghallotta ezeket a szavakat. Nem tudta megállítani az állandóan hulló könnyeit. Észre se vette, amint a tőr kicsúszik a kezei közül és a földre hullik. Amint meglátta a világoskék tollat a földön, térdre rogyott előtte.

Ahogy a dühe eltűnt, egy megállíthatatlan szomorúság és a hiány ütötte fel a fejét. Ezek az érzések könnyet formálva hajthatatlanul hullottak a szeméből és gurultak le az arcán.

A familiárisok nem úgy voltak programozva, hogy megállítsanak egy támadást, mintha ez a normál viselkedésük egy része lenne. Pinâ a saját szabad akaratából vetette magát a támadás elé – ezt úgy is hívhatnánk, hogy ez volt az eredménye annak a szeretetnek, amit Silica iránt érzett, akivel egy évet együtt töltött.

Ahogy maga köré fonta karjait sírva azt motyogta.

-Kérlek…ne hagyj el…Pinâ…

De az égkék toll nem adott választ.

2. fejezet

-…Sajnálom.

Mondta a feketében öltözött fiú újra. Silica megrázta a fejét és elszántan próbálta megállítani könnyeit.

-…Nem…én…voltam a buta…Köszönöm, hogy…megmentettél…

Sikerült ezt kierőltetnie magából, miután megküzdött a könnyeivel.

A fiú lassan oda sétált hozzá, letérdelt Silica elé és habozva azt kérdezte.

- Annak a tollnak, nincs véletlenül egy tárgy neve?

Meglepődve a váratlan kérdéstől, Silica felemelte a fejét. Letörölte könnyeit majd a tollra fordította tekintetét.

Most, hogy belegondolt furcsának találta a dolgot, hogy a toll megmaradt. Legyen szörny vagy ember, ennek a világnak a létformái, ha meghalnak, semmit se hagynak maguk után, még a felszerelésüket se. Silica habozva érintette meg a kezével és a felszínére bökött a jobb mutatóujjával. Egy félig-áttetsző ablak jelent meg és mutatta a tárgy nevét és súlyát.

„Pinâ szíve”

Silica már majdnem elsírta magát, amikor ezt meglátta, de a fiú megállította.

- Vá-várj-várj. Ha szív tárgy megmaradt, még felélesztheted.

-Mi?

Silica gyorsan megemelte a fejét. A fiú arcát bámulta félig tátott szájjal.

- Ezt nem sokkal ezelőtt fedezték fel, ezért még nem sok ember tud róla. Van egy labirintus a negyvenhetedik emelet északi részén, aminek az a neve, hogy „Az emlékek hegye”. A neve ellenére elég nehéz…de azt mondják, hogy a virág, ami a hegy tetején nyílik egy társélesztő tár—

- T-tényleg?

Silica felszökkent és elordította magát, mielőtt a fiú befejezhette volna a mondandóját. Olyan érzetet keltett mintha remény szállna a mellkasába, ami eddig bánattal volt tele. De—

-…A negyvenhetedik emelet…

Motyogta, ahogy megereszkedett a válla. Az tizenkét szinttel volt a mostani, a harmincötödik emelet felett. Az határozottan nem számára való hely volt.

Ahogy az bús tekintetét a földre szegezte.

- Hmmm—

A fiú előtte azt mondta, egy kicsit zavarodott hangon.

- Megszerezhetném neked, ha állnád a díjakat és egy kis összeget, de azt mondják, hogy csak akkor nyílik a virág, ha a szörnyszelídítő, aki elvesztette a bizalmasát maga megy…

Silica mosolygott a meglepően kedves kardforgatóra és így szólt:

- Nem…Örülök az információnak, amit adtál. Ha elég keményen küzdök, hogy emeljen a szintemet, talán egy nap képes leszek…

- Az ok, amiért ezt nem teheted meg, az, hogy a pontos halálától számított négy napig lehet csak feléleszteni. Azután a tárgy neve „Szívről” „Emlékekre” változik…

- Mi…!

Silica nem tudta megállítani magát, hogy ne ordítson.

A szintje negyvennégy volt ebben a pillanatban. Ha a SAO egy rendes RPG lenne, akkor egy azonos szintű labirintus megfelelő lenne egy játékos számára. De mivel ez egy őrült haláljátszmává vált, a biztonságos környezet tíz szinttel a játékos szintje alatt volt.

Más szavakkal, hogy felfedezze, a negyvennegyedik emeletet legalább az ötvenötöt el kellene érnie. Ám akárhogy gondolkodott rajta, ez lehetetlen volt, hogy tíz szintet szerezzen röpke 3 nap alatt…nem, két nap alatt, ha azt a napot is beleszámolja, amikor kitisztítja a labirintust. Épphogy, csak sikerült elérni azt a szintet is ahol van, ahogy szorgosan kalandokra járkált.

Silica leengedte fejét, ahogy újra eluralkodott rajta a kétségbeesés. Felvette Pinâ tollát a földről és szorosan a melléhez szorította. Könnyek jelentek meg, ahogy neheztelt magára butasága és erőtlensége miatt.

Észrevette, hogy a fiú feláll. Úgy gondolta, hogy elmegy, így legalább elköszön tőle, de már nem volt ereje hozzá, hogy kinyissa a száját—

De hirtelen egy átlátszó ablak jelent meg előtte. Ez egy kereskedelmi ablak volt. Amikor felemelte a fejét látta, ahogy a fiú egy másik ablakot kezel. Tárgyak kezdtek megjelenni egymás után a kereskedelmi szekcióban. „Ezüstfonal páncél”, „Ebon tőr”… Ezek mind felszerelések voltak, amiket még soha nem látott azelőtt.

- Őőőőő…

Ahogy a száját hezitálva kinyitotta, a fiú egyszerűen elmagyarázta:

- Ezek legalább öt-hat szintet emelnek. Ha veled megyek szerintem minden rendben lesz.

- Mi…?

Silica felállt kissé nyitott szájjal. Nem tudta megmondani, a fiú mit gondolhat, ezért közvetlenül az arcába nézett. De a SAO rendszere miatt, minden, amit látott az az ÉP csíkja volt; sem a nevét, sem a szintjét nem tudta megmondani.

Nehéz volt megmondani hány éves lehet. Az egész felszerelése fekete volt. A belőle áradó erő és nyugodtság miatt úgy gondolta, hogy néhány évvel lehet idősebb nála, de a szeme alatt lévő táskák ártatlanná tették, és a nőies arcvonalai egy kissé lányos hatást keltettek. Silica óvatosan azt kérdezte:

- Miért…vagy ennyire kedves…?

Hogy az igazat megvallja körültekintőbb volt, mint máskor.

Eddig, sok férfi játékos, akik sokkal idősebbek voltak nála próbálták elnyerni szerelmét; egyszer még a kezét is megkérték. Silicának, aki csak tizenhárom volt, ezek a tapasztalatok nem hoztak számára mást csak félelmet. A való életben még soha, egyszer se vallottak neki szerelmet.

Silica kerülni kezdte az olyan férfi játékosokat, akiknél látszott, hogy milyen érdek hatja őket. Emellett, „Az édes szavak mögött valami indíték lapul” ez egy hétköznapi tény volt Aincradban.

A fiú megvakarta a fejét megint, mintha híján lenne a válaszoknak. Kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, de aztán újra becsukta. Ezután, ráfordította a tekintetét és azt motyogta:

-…Hát nem mintha ez egy manga lenne…Elmondom, de ígérd meg, hogy nem nevetsz ki.

- Nem foglak.

- Azért, mert… hasonlítasz a húgomra.

Ettől a manga-féle választól, Silica nem bírta ki nevetés nélkül. A kezével takarta a száját, de a nevetést, ami feltört nem tudta abba hagyni.

- Azt mondtad nem fogsz nevetni…

A fiúnak látszott az arcán, hogy ez fájt neki és leengedte vállait, amint átment duzzogásba. Ez még inkább megnevetette.

Ő nem egy rossz ember…

Ahogy Silica nevetett, eldöntötte, hogy bízni fog ennek a fiúnak a kedvességében. Egyszer már eldöntötte, hogy meghal. Ha ez Pinâ megmentéséért van, akkor nincs miért visszafognia magát.

Silica meghajolt és azt mondta:

- Remélem, kijövünk egymással. Megmentettél, és még egy ilyen dolgot is felajánlottál, hogy megteszed értem…

Bámulta a kereskedelmi ablakot és minden col-ját belerakta. Több mint tíz darab felszerelést ajánlott fel neki a fiú, és mind úgy tűnt, hogy ritka tárgy, amit boltból nem lehetett volna megvenni.

- Hát…úgy vélem ez nem sok, de…

- Nem kell fizetned. Ezek feleslegek és amúgy is egybeesik az okkal, amiért ide jöttem…

Miközben beszélt valamiről, amit nem értett, a fiú megnyomta az OK-t, de a pénz elfogadása nélkül.

- Köszönöm. Tényleg… A nevem Silica.

Ahogy a nevét mondta, azt hitte, hogy meglepi vele a fiút, de úgy tűnt, hogy ő nem tud róla. Egy kicsit feldúlta ez, de utána eszébe jutott, hogy ez azaz oldala, ami miatt így végezte elsősorban.

A fiú bólintott és a jobb kezét nyújtotta.

- Kirito vagyok. Remélem, jól kijövünk majd egymással.

Kezet ráztak.

A játékos, akit Kiritonak hívtak elővette az övén lógó táskából a barangolás erdejének térképét. Egy területet keresett, ami a kijárathoz kapcsolódott. Ahogy követte, Pinâ tollát az ujjai közé vette és magában motyogott.

Várj rám Pinâ, hamarosan felélesztelek…

A harmincötödik emelet lakóövezetének volt egy pásztoros, farm érzete, amit a fehér épületei és piros háztetői keltettek. A falu önmagában nem volt valami nagy, de egy fő kaland terület volt a középszintű játékosok számára most, ezért elég sok ember mászkált az utcákon.

Silica otthona Friben falu, ami a nyolcadik emeleten helyezkedett el; de mivel nem vett házat, bérelni egy szobát egy fogadóban semmivel sem volt különb. A legfontosabb dolog az volt, hogy a felszolgált ételek ízlettek. Silica szerette a sajttortát, amit az itteni NJK (Nem Játékos Karakter) sütött, ezért már két hete itt lakott, amióta elkezdte a kalandozását a barangolás erdejében.

Ahogy Kiritot vezette, aki körbe-körbenézett, mintha minden érdekelte volna, néhány játékos, akiknek az arcát ismerte, beszélgetést kezdeményeztek vele. Megpróbálták rávenni, hogy csatlakozzon a csapatukhoz, miután hallották, hogy a régiből kilépett.

- Öhm, hát… köszönöm az ajánlatot, de…

Meghajolt, ahogy visszautasította az ajánlatukat, annak érdekében, hogy ne érezzék rosszul magukat. Kiritora tekintett, aki mellette állt, és így folytatta:

- Egy ideig ezzel a személlyel leszek egy csapatban…

Mi!? Tényleg!? Mondták az emberek mogorván, akik körbevették Silicát, és gyanakvóan bámulták Kiritot.

Silica már látott Kirito képességeiből egy kicsit; de ahogy a fekete kardforgatóra nézett, aki csak úgy áll ott egy helyben, nem tűnik olyan erősnek.

Nem voltak drága felszerelései, nem viselt páncélt, és csak egy régi viselt kabátja volt az ingén, mindene amije volt az egy egykezes kard; de még pajzsa se volt.

- Hé, te—

A magas kétkezes-kardhasználó, aki a legjobban próbálta rávenni Silicát, hogy csatlakozzon, odasétált Kiritohoz. Kinyitotta a száját miközben lenézett rá.

- Új arc vagy itt, de nem kéne levágnod a sort. Már egy ideje Silicán tartjuk a szemünket.

- Hát én nem tudtam erről; a dolgok így végződtek valahogy.

Kirito megvakarta a fejét egy zavart kifejezéssel.

Legalább kicsit érvelhetne gondolta Silica egy kis elégedetlenséggel, majd így szólt a kétkezes -kardhasználóhoz:

- Öhm, ez olyasmi, amit én kértem. Sajnálom!

Silica még egyszer utoljára mélyen meghajolt és elsétált miközben húzta Kirito kabátját.

- Küldök egy üzenetet legközelebb—.

Silica gyorsan sétált, gyorsan el akart tűnni a hullámzó tömegből, ami nem akarta békén hagyni őt, olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Keresztülvágta a kapu teret a fő utcára.

Mikor már nem látták a játékosokat, Silica sóhajtott és felnézett Kiritora.

-…Sajnálom. Hogy mindezen keresztül kellett menned.

- Nem számít.

Válaszolt Kirito egy enyhe mosollyal, mintha ez egyáltalán is nem aggasztotta volna őt.

- Silica-san eléggé híres vagy.

- Kérlek, szólíts Silicanak… Nem azért, mert híres vagyok; csak meg akarnak szerezni a csapatukba, mint egy kabalát, komolyan. De… Úgy gondoltam különleges vagyok… és bementem az erdőbe egyedül… és így végeztem…

A könnyek természetesen me jelentek az arcán, ahogy Pinâra gondolt.

- Minden rendben.

Mondta Kirito nyugodt hangon.

- Biztos, hogy visszahozzuk Pinât, ezért ne aggódj miatta.

Silica letörölte a könnyeit és Kiritora mosolygott. Elég fura, úgy érezte bízhat ennek az embernek a szavaiban.

Végre látták a két-hajós épületet a jobbjukon. Az a fogadó volt, amiben Silica rendszeresen megszállt: „Viharfarok kocsma”. Most, hogy megérkeztek, Silica most döbbent rá, hogy idevezette Kiritot anélkül, hogy mondott volna bármit is.

- Ah, hol van az otthonod, Kirito-san?

- Oh, az az ötvenedik emeleten van… De túl sok gond lenne oda menni most, úgyhogy szerintem itt maradok az éjszakára.

- Oh, rendben.

Silica izgatott volt valamiért és összecsapta a kezeit.

- A sajttorta itt nagyon finom.

Azon volt, hogy Kiritot a fogadóba vezesse a kabátját húzva, amikor négy játékos lépett ki az utcára a boltból mellettük. Annak a csapatnak a tagjai voltak, akikkel az elmúlt két hétben vadászott. A férfi játékos, aki először megjelent nem vette észre Silicát és egyenesen a kapu térnek vette az irányt, de a női karakter visszanézett és Silica reflexszerűen állta a tekintetét.

-…!

Az az arc volt, amit a legkevésbé szeretett volna most látni. A lándzsaviselő, aki a harcot kezdte, és aki miatt kilépett a csapatból. Csak be akart sétálni a fogadóba fejét lehajtva, de…

- Oh csak nem Silica?

A lándzsaviselő szólította meg, ezért Silicának nem volt más választása, minthogy megálljon.

-…Igen

- Hát sikerült kijutnod az erdőből. Micsoda megkönnyebbülés.

Mondta féloldalas mosollyal a játékos, akit Rosalianak hívtak és mélyvörös göndör haja volt.

- De már elkéstél. Már szétosztottuk a tárgyakat.

- Mondtam, hogy nem kellenek. – Most elfoglalt vagyok, úgyhogy viszlát!

Silica próbálta befejezni a beszélgetést, de úgy tűnt a másik fél még nem akarja elengedni őt ennyivel.

- Oh, mi történt a gyíkkal?

Silica az ajkába harapott. Nem tudod a bizalmasod a raktáradba tenni vagy egy másik emberre bízni. Más szavakkal, csak egy oka lehetett miért nem volt ott. Rosalia, minden bizonnyal tudta ezt, de folytatta egy enyhe mosollyal.

- Oh, csak nem….?

- Halott…De!

Silica a lándzsaviselőre meredt.

- Felfogom, éleszteni Pinât!

Rosalia, aki egy elégedetten mosolygott, tágra nyitotta szemeit. Még egy halk füttyöt is elengedett.

- Áh, szóval mész „Az emlékek hegyére”? De végig tudsz jutni rajta a mostani szinteddel?

- Végig tud.

Jelentette ki Kirito mielőtt Silica meg tudott volna szólalni. A kabátja mögé rejtette Silicát, mintha csak meg akarná védeni.

- Különben is, nem egy nehéz labirintus.

Rosalia végigbámulta Kiritot fentről le és vissza, majd gúnnyal ezt mondta:

- Te is egy vagy azok közül, akik beleestek? Nem tűnsz valami erősnek.

Silica remegni kezdett a dühtől. Lenézett és próbálta visszatartani a könnyeit.

- Menjünk.

Kirito a kezét a vállára rakta és Silica elindult a fogadó felé.

- Hát sok sikert.

Rosalia nevető hangja hallatszott mögüle, de nem fordult vissza.

Az első szintje a „Viharfarok kocsmának” egy óriási étterem volt. Kirito leültette Silicát egy asztalhoz majd előre ment a pulthoz, ahol egy NJK várakozott. Miután befejezte a bejelentkezést, a menüre bökött a pulton, majd visszasietett.

Ahogy Kirito leült a másik oldalra, Silica már nyitotta száját, hogy bocsánatot kérjen, mert ilyen kényelmetlen helyzeten kellett keresztül mennie miatta. De Kirito megállította felemelve a kezét és mosolygott.

- Együnk először.

A pincér éppen akkor hozott két gőzölgő bögrét. A bögrék piros folyadékkal voltak megtöltve előttük, aminek egy titokzatos rozé aromája volt.

- A csapat alapításra.

Összekoccintották a bögréiket Kirito tósztjára. Majd Silica nyelt egyet a forró folyadékból.

-…Ízletes…

Az illata és a savanyú-édes íze hasonlított a boréra, amit az apja engedett neki, hogy megkóstoljon még régen. Habár Silica már minden italt kipróbált, amit az étteremben kínáltak a két hét alatt mégis, erre az ízre nem emlékezett.

- Öhm, ez micsoda…?

Kirito mosolygott mielőtt válaszolt:

- Az NJK éttermekbe hozhatsz magaddal üveges borokat. Ez egy tárgy, amit úgy hívnak, hogy „Az istenek vörös vére”. Ha iszol, egy pohárral megnöveli a fürgeségedet egy ponttal.

- E-Ez nagyszerű…!

- Hát nem mintha az alkohol egyre jobb lenne, ha a táskámban tartom, és nem is ismerek sok embert, úgyhogy nem sok esélyem van meginni…

Rándította meg a vállát bután Kirito. Silica nevetett és kortyolt még egyet. A nosztalgikus íz lassan enyhített a szívén, amit nyomott a sok szomorú dolog, ami aznap történt vele.

Miután befejezte az ivást, Silica magához szorította a bögrét, mintha még vágyott volna a melegére. Majd tekintetét az asztalra szegezte és halkan azt mondta:

-…Miért…mondanak ilyen aljas dolgokat…

Kirito kifejezése komollyá vált, ahogy lerakta a csészéjét, majd kinyitotta a száját.

- A SAO az első MMORPG-d?

- Az első.

- Oh, igaz. Minden online játékban, sok olyan játékos van, akiknek megváltozik a személyiségük, amikor a karakterük maszkját viselik. Sok olyan van, aki kedvessé válik, mint ahogy mások gonosszá… Ők szerepjátéknak hívták ezt a múltban, de ez más a SAO-ban.

Kirito tekintete élessé vált.

- Még, ha ilyen nehéz helyzetben is vagyunk… Hát, lehetetlen, hogy minden játékos együtt dolgozzon a játék végig vitelén. De túl sokan vannak, azok, akik élvezik nézni, ahogy mások szenvednek, tárgyakat lopnak – és azok, akik megölnek másokat.

Kirito egyenesen Silicára nézett. Úgy látszott, hogy a haragja mögött egy mély szomorúság lapul.

- Úgy gondolom, hogy a legtöbb ember, aki bűntettet követ el itt, azok szemetek a való életben is.

Nyögte ki majdnem. De észrevette, hogy Silica enyhén meglapul, ezért bocsánatot kért és mosolygott:

- Bocsi… Én se vagyok abban a helyzetben, hogy másokról beszéljek. Ritkán segítek másoknak. Még…néhány bajtársam halálát is okoztam…

- Kirito-san…

Silica észrevette, hogy az előtte ülő sötét kardforgató egy mély sebet hordoz magában. Meg akarta vigasztalni őt, de a tény, hogy nehézkes lenne szavakban kifejeznie, mit is akart mondani. Helyette, tudat alatt megfogta Kirito kezét, ami az asztal tetején volt ökölben, a két kezével.

- Kirito-san te egy jó ember vagy. Megmentettél.

Először Kirito meglepődött és megpróbálta elhúzni a kezét, de hamar ellazult. Egy enyhe mosoly jelent meg az ajkain.

-…Úgy tűnik, engem kellett végül megvigasztalni. Köszönöm Silica.

Csak ezután, Silicat egy fájdalmas érzés kerítette hatalmába, mintha a szíve összeszorult volna. A szíve a semmiért gyorsult fel. Az arca pedig forró volt.

Visszahúzta gyorsan a kezét és a melléhez szorította. De a fájás nem múlt.

- Mit csinálsz?

Ahogy Kirito áthajolt az asztalon, Silica megrázta a fejét és sikerült mosolyognia.

- Se-semmit. Ah, éhes vagyok.

Mire megették a kenyeret és a ragut, egy kis sajttortával desszertként, már elmúlt nyolc óra. Úgy döntöttek, hogy hamar lefekszenek, hogy felkészüljenek holnap az indulásra, a negyvenhetedik emeletre. Mindketten felmentek a második szintre, ahol a széles folyosó két oldalán számtalan szoba volt.

A szoba, amit Kirito kivett éppenséggel a Silicáé mellett volt. Egy mosollyal kívántak jó éjszakát egymásnak.

Amint belépett a szobába, Silica úgy döntött, hogy mielőtt átöltözik, begyakorol pár mozdulat sort az új tőrjével, amit Kiritotól kapott, hogy hozzászoktassa magát. Próbált összpontosítani a fegyverre, ami kissé nehezebb volt, mint amit ő használt, de a fájás a mellkasában nehezítette.

Miután valahogy sikerült összeraknia az öt döfésből álló sort, megnyitotta az ablakot és levette a felszerelését, majd a fehérneműjében beugrott az ágyba. Ezután megtapogatta a falat, és a felugró ablakon lekapcsolta a lámpákat.

Egész testében eluralkodott a fáradtság, ezért úgy gondolta, hogy könnyen el fog aludni. De valami oknál fogva, kevésbé érezte magát álmosnak, mint általában.

Azóta mióta barátok lettek, mindig Pinâval a karjaiban feküdt le aludni, most a széles ágy nagyon üresnek tűnt. Forgolódott kicsit még mielőtt feladta az alvást és felült. A balra lévő falat bámulta, ami összekötötte a Kirito szobájával.

Még beszélgetni akart vele egy kicsit.

Meglepődött magán kicsit, ahogy erre gondolt. Ez az ember egy férfi játékos volt, akit kevesebb, mint egy napja ismert. Eddig minden férfi játékost elkerült, de ez a kardforgató, akiről semmit se tudott, miért jut az eszébe mindig?

Nem tudta megmagyarázni a saját érzéseit. Amikor az órára nézett, ami a látómezője alján volt, már rég tíz óra volt. Már nem hallotta az emberek lépteit az ablaka alól, csak egy kutya ugatását a távolban.

- Hát nincs sok értelme fenn maradni, inkább csak alszom.

Gondolta magában. De valamiért, kikelt az ágyból és valami okból a padlóra lépett. Miután bemesélte magának, hogy csak kopog és integet a kezével, megnyitotta menüjét és felvette a legszebb tunikáját.

Tett néhány lépést a gyertyafényes folyosón. Aztán, egy kis ideig hezitált az ajtó előtt majd, kopogott kétszer.

Normális esetben, minden ajtó kizárja a hangokat és a beszélgetések így nem szivároghatnak ki. Habár kopogások után a korlátozás megszűnik harminc másodpercre, Kirito azonnal válaszolt és kinyitotta az ajtót.

Kirito egy fehér pólóban a fegyverei nélkül nézett Silicára és beszélt miközben csodálkozva nézett.

- Hmm? Valami baj van?

- Hát...

Silica csak most döbbent rá, hogy nem készült semmilyen ésszerű indokkal és izgatott lett. Az – Én csak beszélgetni akarok – kicsit gyerekesen hangzott.

- Hát az... többet akarok tudni a negyvenhetedik emeletről!

Szerencsére Kirito nem gyanakodott semmire és szimplán bólintott.

- Oké akkor. Szeretnél lemenni?

- Nem, um... a szobádban is jó lesz…

Gondolkodás nélkül válaszolt, majd gyorsan hozzátette:

-M-Mert, nem kéne hagynunk, hogy a fontos információk kiszivárogjanak!

- Öm…hát… rendben, igazad van. De…

Kirito kaparta a fejét egy kissé kényelmetlen érzéssel, majd…

- Végül is, miért ne.

Motyogva, majd kinyitotta az ajtót rendesen és hátrább lépett.

Persze, Kirito szobája is olyan volt, mint az övé: egy ágy balra, plusz egy teázó asztal székkel egy kicsit beljebb. Ennyiből állt a berendezés. A lámpás felkapcsolt a bal oldali falon narancs fénnyel.

A doboz, amit az asztalra tettek egy kis kristálygömböt tartalmazott. A lámpa fénye alatt csillogott.

- Szép…Mi ez?

- Egy tárgy, amit úgy hívnak „Káprázat gömb”.

Amikor Kirito a gömbre bökött, egy menü jelent meg. Gyorsan kezelte és megnyomta az OK gombot.

Amint ezt megtette a gömb elkezdett egy kék fényt kivetíteni és egy nagy gömbszerű hologram jelent meg. A kép Aincrad egyik emeletének egészét mutatta. Mutatta a falukat és minden egyes fát nagy részletességgel, és teljesen más volt a térképtől, ami a rendszer menüben van.

- Aztaaa…!

Silica mereven bámulta a félig-áttetsző térképet. Úgy tűnt, hogyha eléggé megfigyeli a térképet, még a mozgó embereket is képes lenne mutatni.

- Ez itt a lakóövezet és ez itt az Emlékek hegye. Ezen az úton kell végig menni, de…van itt néhány erős szörny…

Kirito mutatott ide és oda miközben a negyvenhetedik emelet térképét magyarázta megállás nélkül. Silica melegséget érzett, már csak attól, hogy hallgatta a nyugodt hangot.

-Ha átkelsz a híd…

Hirtelen Kirito abbahagyta.

-…?

- Shh…

Mikor felemelte a tekintetét, látta Kirito arca megkeményedett és egy ujjat tartott a szája elé. Az ajtót bámulta élesen.

Kirito akcióba lendült. Felugrott az ágyról villámsebességgel és kinyitotta az ajtót.

- Ki van ott…?

Silica futóléptek hangjait hallotta, oda futott és kinézett Kirito teste alatt, ahol látta valaki árnyékát lefutni a lépcsőn.

- M-mi az?

-…Azt hiszem hallgatózott.

- Mi…? De hát nem hallhatsz semmit falon keresztül, igaz?

- Hallhatsz, ha elég magas a hallgatózás képességed. Habár…nem sok ember van, aki fejlesztené ezt a képességét…

Kirito becsukta az ajtót és visszatért a helyére. Majd leült az ágyra egy töprengő kifejezéssel az arcán. Silica leült mellé és maga köré fonta karjait. Elárasztotta őt érthetetlenül a félelem.

- Miért hallgatózott az a személy…?

- Nemsokára megtudjuk, valószínűleg. Van egy üzenet, amit el kell küldenem, tudnál várni egy kicsit?

Kirito enyhén mosolygott, mielőtt elrakta a kristály térképet és megnyitotta az ablakot. Elkezdte mozgatni az ujjait a holografikus billentyűzeten.

Silica feljebb gurult az ágyán. Egy távoli emlék jutott eszébe a való világból. Az apja egy újságíró volt. Mindig egy régi számítógép előtt ült, amint valamit írt egy komoly kifejezéssel. Silica szerette nézni az apja hátát, ahogy ezt csinálta.

Nem érezte többé ijedtnek magát. Ahogy nézte Kiritot hátulról, úgy érezte, mintha bevonta volna a melegség, amit már régen elfelejtett. Mielőtt tudta volna, a szemei már becsukódtak.

Főoldal